Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Varga Imre: Próbafelvételek Tóth Lászlóról (tanulmány)

Mikor ezek a sorok először nyomtatásban megjelentek, már kitört a harc. Hadüzenetet nem küldött az ellenfél, így aztán sokan riadtan kapták föl fejüket az egyre erősebb fegyverzajra. Egypáran, uccu, fedezékbe, mások kitárt mellel a golyók elé. Aztán lázasan ásni kezdték a futóárkokat. Haláleset azonban — nem történt, lévén szó helyi jellegű irodalmi csetepatéról.

A hatvanas évek közepétől a korszerűsödő csehszlovákiai magyar irodalom egyre biztosabb hátteret érzett maga mögött. S itt elsősorban nem a szűk értelmiségi olvasórétegre gondolok, hanem a tágasabb társadalmi bázisra. Ez az idő ugyanis a nyári táborozások újraindulásának, a művelődési klubok megalakításának s a meszesedő művelődési formák széttörésének szakasza. S ekkor tűntek föl hosszú idő óta először csoportosan a fiatal költőik, akik nem akartak egyszerű kis rigmusfaragók lenni. Igény támadt a korszerű európai irodalmak és filozófiák iránt. S ugyanakkor megindult az ellenáramlat is, amely a meglevő provinciális érdekekre hivatkozott, mondván, hogy a világ úgysem kegyeskedik észrevenni bennünket, maradjunk tehát veszteg saját portónkon, a nemzetiségi kérdés nagyobb tér, viszonyítások nélkül is megoldható, végezzük tehát munkánkat, daloljunk, táncoljunk aztán az amatőr együttesek valamelyikében, szavaljuk el költőink verseit az évente ismétlődő fesztiválokon, fizessük rendszeresen a CSEMADOK tagsági díjait, a többi úgysem a mi hatáskörünk. Az az irodalom, amelyet a nemzetiségi olvasó kíván, sem a magyarországi, sem a cseh és szlovák közeg számára nem érdekes. A modernség tehát olvasó ellenes áfium. Nem véletlen, hogy az önfeladó, dilettáns politizálgatás évekig az új nemzedék elleni pamflettekben találta meg formáját. Elvárásaik az 1970-es évek fordulóján nevetségesek voltak; mammutokkal találkoztunk naponta. A tájrealizmust óhajtó kritikus átaludt majd egy évszázadot, s így nem csoda, hogy a huszonéves lírikusok generációjától Léva piacának, a Sajó szépségeinek leírását kérte számon; nem gondolva arra, hogy ezek a kisvárosok és csendes folyók már saját régi nevükre sem hallgatnak.

Mért lázadoznak ezek a fiatalok itten? — dohogott a másik fogadatlan prókátor. Nyújtjuk feléjük készen, tejszínhabbal leöntve a mi szép igénytelen világunkat, s mégis félrelökik. Hiszen ez már ésszel fölérhetetlen! Ehelyett a jugoszláv avantgarde-ot és a lengyel moderneket emlegetik.

Ez a hosszan elnyúló s olykor a kabaré szintjére süllyedő vita kínál mégis némi tanulságot. Elsőként azt, hogy a zárt közösségek korifeusai a „társadalmi” irányultságú lírát csak közvetlen, publicisztikus formában tudják elképzelni, hivatkozva az olyan példákra, mint a moralista és dilettáns Mécs László, vagy retorikus lírájával elhíresedett Győry Dezső. A másik tanulság az, hogy a társadalmi ember nem születik, hanem lesz, föl kell tehát feladatához érnie. S különösen elnyúlik az érés ideje a nemzet előttiség sok tünetét is mutató kisebbségi életben. A karosszékben ejtőző sznob viszont így zsémbelt a hetvenes évek fordulóján: „Érthető, hogy a szlovákiai magyar vers termőtalajától elsodort ember különös érdeklődéssel olvassa régi, szűkebb hazája új líráját. A verset hívő lélekkel, szomjasan, várakozva, gyermeki ösztönökkel veszem kézbe; látni, hallani akarom szülőföldem visszhangját; ízlelni kívánom a szlovákiai magyar társadalom tömény párlatát, a kortársi vallomást azokból a völgyekből, amelyben életem szép részét töltöttem el.”

A szöveg Budapesten fogalmazódott. Közölték a csehszlovákiai magyar lapok, sugározta a pozsonyi magyar rádió, írója elmondta a dél-szlovákiai magyar ifjúsági klubokban is. Az igény tehát Budapestről érkezett 1969-ben. Tudtommal viszont az Egyszemű éjszaka (1970) nemzedékéből senki sem adta tollát útikönyvírásra. S milyen különös véletlen, hogy éppen ez a buktatókkal megátkozott új líra ért el a társadalmi-történelmi folyamatok olyan ábrázolásáig, amely más tájakon is megbecsülésnek örvend.

244