Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Varga Imre: Próbafelvételek Tóth Lászlóról (tanulmány)
S a nyelvnek ez a kiemelése legalább annyira fontos vívmánya Tóth László harmadik kötetének, mint az, hogy a tudat ellentmondásai után most már a valóság ellentmondásait is sikerrel poetizálja. Az így kiemelt nyelv ugyanis nem a hagyományos költészet hagyományos módon stilizált s a köznyelvvel szembeállított nyelve, hanem a Saussure által parole-nak nevezett beszéd. Tóth László rájött, hogy pontosan úgy, ahogyan a dialektikának nem elégségesek a tudat terei (s következésképp eljutott a konkrét történelmi és társadalmi valósághoz), a léleknek sem elégséges a hagyományos (a hagyomány alatt itt már a hagyományos avant- garde-ot is értjük) költészet szóképekbe sűrített tere, metaforákba stilizált valósága. A lélek szakadatlanul munkában van, s ezt a szakadatlan munkát a hagyományos költészet a stilizálás segítségével igyekszik tükrözni. Az ún. szövegköltészet, tehát Tóth László »szöveged« is, ki akarja iktatni a stilizációt a költészetből. A »szöveg« egyenlő a beszélt nyelvvel, de mivel a beszéd már a költő beavatkozása előtt is magában hordozza a költészet lehetőségeit, sőt nemegyszer kész formuláit is, a beszélt nyelv felfogható latens költészetnek is. A szöveg a beszélt nyelv szakadatlanságában akarja felmutatni a lélekmunka szakadatlanságát, de közben a beszédben latensen jelenlevő költészetet is jelölni akarja. Jelölni, azaz tudatosítani.” (Tőzsér Árpád: Egy sikeres átkelésről, 1978. Részletek) „A lehetséges szépség és az erő küzdelme zajlik Tóth László- költészetében a köznapok monotóniájának súrlódásával. Nincsenek nyílt erőterek, összecsapások; krónikáskodó költészet ez, elsősorban a történelmi környezet tudott közegébe ágyazódó egyén „átkelésének” históriájáról ad számot. Hová akar átkelni Tóth László? A megélt és a reá hagyományozódott anyag partjáról a megmunkált emberi-költői élet partjára. Mindkét part a valós esélyeken innen s nem „túlnan” lelhető. A versbe foglalható életet Tóth László szánjátékos vándorlásnak látja. Ezért je- lenetezi; drámai konfliktusokat mégsem engedélyez. Reflexió és visszhang: ez a hangja, pontosabban, ez alakjainak szava. Mintha mindegyikük önmaga tálján lenne már, holott valami kézzelfogható élethelyzet táljára akar csak elérni: ez csa- varintja meg az átkelés-képletet. Mindegyikük azonos lehet — ezt hangsúlyozza Tóth, és az evidencia kiemelésével beméri egyik lehetséges pillanatnyi helyét — a történelmi tapasztalatok neki adatott összességével, és ezek részben máris áttételesek. Filozófiai igény, nemes dikció, erkölcsi tartás, oldott beszéd és logikai hajlékonyság egyesül Tóth László kötetének legjobb helyein, görget magával ez a költészet még sok idegen anyagot — mindegy kiét; gyakran sajátjaként idegent —, ám az átkelések természete ez. Már nem ott, még nem amott; minden a manőveren múlik. Egyelőre. Utána jön az újabb eligazodás kényszere és kötelessége. Hogy megteremtődjék a sók szép szándékból az az egyetlen — bármi sok szálú — lehetőség. Tóth László lírájának egészséges, nagy lélegzete jó jel. Akarjon többet — hitelességet szavatoló »csekély« részletekben is, ne csupán az »egészben«. Rokonszenves vállalkozást síkéi -lehetőségre szavazva figyeljük.” (Tandori Dezső, 1979. Részletek.) A BILIN ÜLŐ KÖLTŐ, HÁTTÉRBEN MÚZSÁVAL AVAGY EGY KALANDOSAN INDULÓ PÁLYA a mi torkunkon így csak a délkörök szűkülnek egyre vitorla nélkül porba tiport köcsög a hold 343
