Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XXV. (életrajzi esszé)

Tudjuk, hogy Kun Béla, noha elutasította a beavatkozást, mégis Romanelli jegyzékére hivatkozva utasítja Korvin Ottót a halálraítélt tisztek kivégzésének megakadályozására. Ám ennek semmi köze az akadémikusok ügyéhez. Pékár Gyula, az ellenforradalmi rendszer író-politikusa viszont, aki a Pesti Hírlap 1929. március 27-iki számában — nyilván különös tekintettel a külpolitika „olasz vonalára” — emlékszik Romanelli „emberbaráti cselekedetére”, azt közli, hogy „a vörösök elriasztó példaként az Oktogon-téren akarták felkötni a ludovikásokat”; és „a kötelek már ott is lógtak, a létrák is oda voltak támasztva”, amikor az olasz ezredes, „értesülve a borzalmas előkészületekről”, kiment a térre és „drámai jelenet keretében letiltotta a hóhérokat”. Hatásos kép, mindenesetre: több mint 300 akasztott ember, tisztek és akadémikusok, a város közepén... Csoda-e, hogy Pékár ezek után javasolja az Oktogon átkeresztelését Romanelli-térré? A lelkes óhaj akkor nem valósul meg, hét évvel később, 1936-ban viszont már Mussolini nevét viseli a tér.

A Hadügyi Népbiztosság július 10-től ismét „vörös parancsnokképző tanfolyam” szervezését rendeli el a Ludovika épületében. Ennek lesz politikai biztosa Gaál Gábor, a későbbi kolozsvári irodalmi lapszerkesztő. De alig kezdődik el az oktatás, bekövetkezik az összeomlás; a hallgatók a román bevonulás napján szétszélednek. Augusztus 3-án már a Ranolder-intézetből visszatérő ludo- vikások rendezkednek be a szárnyépület tantermeiben. Egy nappal később szabadulnak a váci fegyházból az elítélt tisztek. Mi sem természetesebb, hogy Bayer százados — szokása szerint — ismét ütközetbe bocsátkozik: „A váci pályaudvaron elénekeltük a Himnuszt, mire néhány lépésnyire tőlünk egy hirtelen összeverődött csődület egy proletárdalba kezdett. Rövid szóváltás után szétkergettük őket, mire ezek segítségért mentek és nemsokára egy teljesen fölfegyverzett vörös szakasszal érkeztek vissza. A vörös katonák, mikor éppen az indulásra készen álló vonatba be akartunk szállni, szuronnyal és puskatűzzel támadtak meg.” Kiderül aztán, hogy e „váci csatának” nincsenek áldozatai, és Bayer is eljut Pestre „a vonat utasai közé elvegyülve”, s ott, mint mondja, tüstént segítséget kér „egy oláh tiszttől” a „Vácott rekedt és ott elbujdosott” társai részére.

Bartha őrnagy ezután végleg eltűnik a színről, de a „júniusi bajtársak” némelyikével még találkozunk az elkövetkező 25 év történetében. Hisz Grassy főhadnagy, a József-központot elfoglaló különítmény parancsnoka azonos a hadosztályparancsnok Grassy tábornokkal, az 1942-es újvidéki „rendcsinálóval”. A város katonai parancsnoka pedig ugyanekkor nem más, mint a nyugalomból visszahívott vitéz Bajor Ferenc tábornok, azaz Bayer százados, aki még a razzia előtt önhatalmúlag sarcolta meg Újvidék szerb és zsidó lakosságát, s 1942-ben — sikkasztásért, sorozatos visszaélésekért — a hadbíróság lefokozza, két évi börtönre ítéli. Szálasi természetesen őt is rehabilitálja, s háborús bűnösként végzi Grassyval együtt, jugoszláv akasztófán. Kádár Gyula így emlékezik meg róla könyvében: „...a vezérkar főnökének előszobájában találkoztam a honvédügyésszel, aki elmondta, hogy Bajornál a házkutatás alkalmával egy albumot találtak. Meg is mutatta. Az abban levő fényképeken — kb. 800—1000 kép — az elképzelhető legocsmányabb pornografikus ábrázolásban maga Bajor szerepelt, a legbetegebb fantáziát is meghazudtoló, perverz helyzetekben. Erre a hazafias célra nyilván jókora összeg volt szükséges.”

Végül részletet idézek egy — a vezérkar főnöke számára készült — összefoglaló jelentésből: „...A következő nagy hiba, hogy nem gyűlöljük sem a bolsevizmust, sem ezen keresztül az ellenségünket, az oroszt. Gyűlölet nélkül

325