Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XXV. (életrajzi esszé)

mil: „Mint jellemző esetet megemlítem, hogy az én vallatásom alkalmával is tagadtam valami rám erőszakolt cselekményt. Erre azután felállott egy nagybajuszé, viceházmester benyomását keltő elvtárs és hozzám fordulva ezeket mondotta: »Én a maga védője vagyok, de maga oly nagy gazember, hogy magát védeni sem lehet.-«”

Lenkei—Bachóék borzongatóan adják elő, hogy június 26-án „három tisztet akartak nyilvánosan felakasztani az Oktogon-téren, a tér közepét katonai kordonnal zárták el, és óriási tömeg várta a kivégzések rémes látványát”. Az akasztás természetesen „Romanelli közbelépésére” maradt el. Ebben valószínűleg van is igazság. Látni fogjuk, hogy a lázadás tényeihez viszonyítva elképesztően szelíd a megtorlás. Ismeretes Romanelli június 26-án kelt levele, amelyben a genfi egyezményekre hivatkozva követel hadifoglyokat megillető elbánást az elfogott lázadók számára. Ugyancsak ismeretes Kun Béla válasza, amelyben elutasítja a beavatkozást. De nem feledkezhetünk el a politikai helyzetről sem: azokban a napokban vagyunk, amikor Clemeneeau a Tisztántúl kiürítését ígéri és megcsillogtatja a tárgyalások lehetőségét is. A kormánynak aligha érdeke, hogy élezze a viszonyt a békekonferenciát folyamatosan tájékoztató antant-misszióval. De azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Felvidék kiürítésének kritikus napjaiban különösen fontos a hadseregben szolgáló tisztek magatartása. Mindezek a tényezők együtt magyarázzák a megtorlás szokatlan enyheségét, vagy akár úgy is mondhatnánk: a megtorlás elmaradását.

A forradalmi bíróság július 3-án, Kis Miklós elnöklésével tárgyalja a tisztek ügyét; a többség életfogytiglani vagy 10—20 évi börtönt kap, néhányat felmentenek, négy vádlott — köztük Bartha és Bayer — ítélete golyó általi halálra szól; de ezt csak július 8-án hirdetik ki. Hallgassuk most Bayert: „Siralomházba kerültünk és vártuk a pribékeket. Leszámoltam az élettel és miután sorsomat elkerülhetetlennek véltem, elhatároztam, nem fogok gyáván a puskacsövek elé állni. A pribékek azonban nem jöttek sem másnap, sem a következő napokon..

Július 8-án került sor a ludovikások tárgyalására is. Négyszögbe állítják őket a laktanya udvarán, majd a névsor felolvasása után a vádbiztos a „legszigorúbb büntetést” követeli. Aztán a védő érvel: fiatalok, tisztjeik parancsára cselekedtek ... Végül Kis Miklós kihirdeti az ítéletet: szigorú internálás, eszmei átneveléssel. Két nappal később átviszik őket a Horánszky-utcai jezsuita rendházba s onnan a Gyep-utcai Ranolder-leánynevelő intézet épületébe. Tanáruk — vagy inkább: apostoluk — a Tolsztoj-inges, messianisztikus kommunista Sinkó Ervin.

Mi sem természetesebb, hogy a Lenkei—Bachó páros fölháborodottan utasítja vissza az emigráns Böhm Vilmos „merényletét”: ő — mint írják — „kereken kétségbevonja Romanelli szerepét és Stromfeld Aurélt, a vörös hadsereg volt vezérkari főnökét állítia oda, mint a ludovikások mentőangyalát”. Lenkeié- ket az sem zavarja, hogy Stromfeld perében még ellenforradalmi érzületű tisztek is vallottak a vezérkari főnök közbenjárásáról és hogy Haubrich is hasonlóképpen nyilatkozott a népbiztos-per vádlottjaként. De ettől függetlenül — bár láthattuk, hogy a sajtó nem riad vissza a túlzásoktól a „fiatal tacskók” elleni hangulatkeltés céljából — már a Vörös Újság június 26-iki számában is érezhető a különbségtevés tisztek és akadémikusok között; a lap, hírt adván Bartha őrnagy letartóztatásáról, megállapítja, hogy annak „nagy része volt abban, hogy a Ludovika hallgatói, csupa 18—19 éves ifjú, az ellenforradalmi puccsba beugrottak”.

324