Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XXV. (életrajzi esszé)

nika felől álló — a megadást fogadó — csapatoknak nincs kapcsolatuk a Ludo- vika hátsó frontját az Orczy-kerten át több irányból megközelítő bajtársaikkal. Ezek benyomulnak az épületlabirintusba, valószínűleg egyszerre több bejáraton át. Az áttekinthetetlenné vált helyzetben pedig már elég egy ideges katona egyetlen lövése, hogy a különböző osztagok egymásra kezdjenek tüzelni. Egyébként Lenkei és Bachó nem beszél ellenállásról, márpedig ha lett volna ilyesmi, ők aligha mulasztják el említeni az „öngyilkos elszántság” példájaként. Persze, azért nem hagyják kihasználatlanul a lehetőséget, mondván: „ ... bizonyos az, hogy az ott eldördült sortüzeket a vörösök adták le a ludovikásokra, akik már előzőleg megadták magukat és a klinika falai mellett fegyvertelenül néztek szembe az elvadított vörös katonák kegyetlen, állatias tömegeivel.” A beállítás hazug voltát viszont eléggé bizonyítja, hogy a felsorakozott, kitűnő célpontot nyújtó ludovikások között még sebesültje sincs a puskatűznek.

Végül Kis Miklós, a vörös csapatok parancsnoka kürtössel fúvatja le a lövöldözést, majd visszaparancsolja a megzavarodott, dühös vöröskatonákat: Senki nem nyúlhat a foglyokhoz, az ítélkezés a forradalmi törvényszék dolga! Most már rendben folyik az épület kiürítése, aztán indul a gyalogmenet az Üllői-úton a Mária Terézia laktanyába. Itt az akadémikusokat elhelyezik az első emelet termeiben, a tisztek hozzátartozóit elbocsátják, őket magukat pedig hamarosan átszállítják előbb a parlamentbe s onnan a Margit-körúti katonai fogházba.

Nem érdektelen megemlíteni az elesettek arányát. Az ostromnak vörös oldalon 18 halottja volt, köztük két politikai megbízott, életkoruk 16 és 23 év között. A Ludovika egy évvel később felavatott „ellenforradalmi emlékoszlopára” összesen öt név került: közülük is csak hárman — két tiszt és egy akadémikus — estek el az itteni harcokban; a negyedik halott az ellenforradalmat vezető Lemberkovics százados, az ötödik a Ludovika egyik tanára, akit a vizsgálat során felmentenek és egy hónappal később, a proletárdiktatúra végső napjaiban hal meg tisztázatlan körülmények között.

Közismert a Horthy-időszafcban keletkezett és a magyar—olasz barátkozás kezdetével különös súlyt kapott beállítás, amely szerint a „kegyetlen, szörnyű megtorlást” kizárólag az antantmisszió vezetőjének, Romanelli ezredesnek közbelépése akadályozta meg. Ezt hangoztatja Lenkei és Bachó is: „Neki köszönhető, hogy a tisztek és akadémikusok hazaszeretetük bátor megnyilvánulásáért nem estek áldozatul a vérszomjas terror őrjöngésének.” És ki más lenne e terror megtestesítője, mint az „ördögi szörny”, Korvin Ottó, akit „a parlament pincéjében elkövetett szörnyű gyilkosságai és megszámlálhatatlan rémtettei miatt felakasztottak”, s akinek „vérfagyasztó tetteiből” következtetni lehet a sorsra, amely a ludovikásokra várt, amennyiben „ez a mindig újabb áldozatok után szimatoló szörny megkaparinthatta volna őket”.

A szerzőpárost nem zavarja — holott maguk is említik —, hogy Korvin ott van a József-központban a Grassy-különítmény elfogatásánál, s eszébe sincs „kiélni vérszomját”, noha e zűrzavaros órákban nyugodtan tehetné, anélkül, hogy tartania kéne az antant-missziótól. Az sem zavarja Lenkei éket, hogy az „ördögi szörny” bizony „megkaparintja” a tiszteket, mert azokat még Romanelli beavatkozása előtt az ő parlamenti nyomozócsoportjához viszik kihallgatás végett, s csak onnan a Margit-körúti fogházba. A „rémtettek” elmaradnak, s még Bayer százados is csak arról tud utólag beszámolni, hogy a „hírhedt” Korvin vezette kihallgatás „proletár módra, gyors ütemben” ment. Az emlékezésben még némi humor is megcsillan, persze, Bayer szándékától függetle323