Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XXV. (életrajzi esszé)

tévedésből — állítólag hamis jelszót kapott Haubríchtól — leteríti az épület sötét előterében.

A telefonközpontnál szakadatlanul folyik a tűzharc éjjel egy óráig. Ekkor kapja Grassy az értesítést Barthától: „az ellenforradalom nem sikerült, az akadémikusok lefeküdtek”, a különítmény vonuljon be vagy lépjen érintkezésbe az ostromlókkal. Grassy rövid tárgyalás után gúlába rakatja a fegyvert az épület udvarán és megadja magát. A bőrig ázott ostromlók ezután felzárkóznak a Ludovikát körülfogó csapatokhoz.

Bartha engedélyezi, hogy az akadémián összeverődött néhány tartalékos tiszt szökni próbáljon az Orczy-kerten át — és ez még érthető is. Az már kevésbé — s alighanem ebben keresendő későbbi mellőzöttségének oka —, hogy még valakinek engedélyezi a szökést: önmagának. A Lenkei—Bachó páros szövegéből is érezhető a burkolt vád: „Bartha László őrnagy az éj folyamán szintén elhagyta az akadémia épületét. Saját bemondása szerint ezt azért tette, mert értesülései szerint a Tisztviselőtelepen lévő vörös őrség parancsnoka is az ellenforradalom híve volt. Hozzá sietett, hogy vele a helyzetet és a további teendőket megbeszélje. Ezt a parancsnokot azonban akkor már eltávolították. Az utána kérdezősködő Barthát a vörösök gyanúsnak találták, letartóztatták és így az akadémiára nem térhetett vissza.”

Hajnali ötig csönd van. Azután jönnek-mennek a parlamenterek; a rangidős tiszt, Kozma őrnagy alkudozni próbál, Haubrich — most már telefonon — közli: feltétlen megadást kíván, különben elkezdik a Ludovika lövetését. Kozma elrendeli az ébresztőt, az akadémikusok kapkodva öltöznek. Gyülekező fegyver nélkül a főépület udvarán, itt vannak a tisztek hozzátartozói, nők, gyerekek is. (Talán ebből születik az álhír az Orczy-kertből behurcolt civilekről.) Megindul a menet kifelé, az élen Kozma őrnagy, feltartott kézzel. A kilépőket a klinika falánál sorakoztatják a vöröskatonák. Ekkor valahol lövések dördülnek, nem tudni, ki lőtt és kire, a foglyok körül csoportosult katonák fedezéket keresnek és tüzet nyitnak az épület ablakaira. A kivonulás megszakad, a bentszorultak között kitör a pánik.

A Vörös Újság tudósítója így számol be a történtekről június 27-én: „Csak hat óra felé engedelmeskedtek a ludovikások Haubrich elvtárs felszólításának, hogy egyenként hagyják el az épületet. De nem mindnyájan tették ezt, csak körülbelül harmincán, akik felemelt kézzel, reszketve jöttek ki a vörösökhöz. A többiek, úgy látszik, még ügyük győzelmét remélték, bent maradtak, úgy, hogy amikor a kert felől az épületet rohamozták meg a mieink, gépfegyverekkel és géppuskatűzzel akarták a rohamot megsemmisíteni. Ez azonban nem sikerült nekik; az ellenforradalmárok a roham után megadták magukat.”

Egy nappal később az egyik csapatparancsnok így mondja el a történteket, ugyancsak a Vörös Újságban: „A ludovikások vezetői, látva fölényünket, szín- leg megadták magukat, közben gyalázatos merényletre vetemedtek. Amidőn körülbelül húszan-harmincan már kint voltak, én egy szakasz 32-essel bementem az épületbe s a körülfogó rajvonalaimat a nedves földről felállítottam, az épület második emeletéről erős sortűz dördült el, mire csapataim lefeküdtek és erős tűz alá vették a második emeletet. Csak a legnagyobb lélekjelenlét árán tudtuk mi az épületben levő lövöldözőket ártalmatlanná tenni és a mieinket a tűz beszüntetésére felszólítani.”

Az előzmények és a helyzet ismeretében képtelenségnek látszik, hogy a lu- dcvikások ellenállással próbálkoztak volna. Valószínűbbnek látszik — s tulajdonképpen a fönti szövegek is ezt támasztják alá —, hogy az Üllői-út és a kli322