Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

bizarr, de nékem kedves, igen kedves.” Tud franciául, németül, tótul. Jó szíve van. Gróf Török Sophie a feleség-ideál: csirkéző, egyben művelt, csinos arisztokrata nő. Kazinczy kihívására neki is elő kell adni családját. Ha a széphalmi tárgyilagossága álarcos kérkedés, a niklaié a megfilozófált szerénység. „Az én tiszteletem oly szemérmes, oly félénk, hogy csak az ő testvérének, az illendőségnek karjain és innepi köntösben bátorkodik megjelenni Uraságod előtt; nem fosztom meg tehát gyáva piperéjétől, nem azért, hogy fényesebb küszöbökre lép, hanem mivel tanítómhoz szól.” Zrínyi-, Nádasdi-, Gyulafi-vérből való, s jóanyáiban Csebi Pogány Ilkót és ezüst medencékbe mosdó Török Magdolnát lát. Wesselényivel rokon. Nemességében egyenrangú, s ami gyerekeiben, (feleségében műveletlenség lehet, azt ő az egyszerűség erényeivel tetézi, így hagyja ragyogni Kazinczyt, így növel maga köré elkülönítő mítoszt, melynek minden részlete pontosan egymásba illeszkedik, mint Diogenész hordódongái. Gyermekeinek, akár a szülőknek, víz. az italuk, orvosságuk a szabad levegő, a felesége „középszerű mindenben”. „14 esztendős korában vettem el, együgyüségben találtam, és abból fel nem szabadítottam ... Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokratesként csak úgy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.” Valójában tizenhatévesen vette el Dukai Takáts Zsuzsannát, dehát két évvel kellett fiatalítani, hogy igazán együgyüségben találtasson, s a költő szokrateszi, diogeneszi mivolta nyilvánvalóbb legyen, a magányban fogant ódák még hitelesebben különösek. Ezért lett Hetye is Munkács, az atyai szigor börtöne. S mert a költői erő nyamvadt testből nem zúdulhat, azért szükségeltetett a Táncok című vers alá: „Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” Tudhatjuk, tizenkét embert egynek megverni, s méginkább a tóba dobálni nem lehet, az elalélás pedig mindkét fél szerelmi tapasztalatlanságára vall.

íme a költő! Azonos a verseivel. Kezdődhet a műhelymunka, két különösségében egyenrangú ember levelezése. Utaznak a versek, járnak a vélemények.

De a gyűjtögető Kazinczy, aki hatezer levelével az egész magyar inteligen- ciát bepásztázta, nem elégedett meg a bemutatkozással. Megkérte Szemere Pált, számoljon be a költő budai látogatásáról. Bár, ahogy Berzsenyi éppen Szemerének mondta: „Levelekből látja igazán az ember egymást” — mégis jól tette, hiszen világosabb lett a kép, amit a tartózkodás elhomályosított. Berzsenyi nem is olyan „különöske”, ha a férficsóktól tartózkodik is, jól beszélgető, mindenről határozott a véleménye, szereti a magyar muzsikát, borozik; Schillert, Matthisont, Plutarchost, Montesqieu-t vásárol; Szemere, Vitkovics, Kölcsey között igazi költőfejedelem, bár kövér és somogyi pereccel és szalámival kínál. „Hagyják az urak azt a tekintetes titulust. Én szegény nemesember vagyok s nem vágyok arra.” Egymás verseit olvassák. „Az Egész, mely kultúrát lehellő műv az! Mely pálya az, melyet Berzsenyi fut. Utána! Utána!’” „Legelőször Kölcisey teve próbát, Kölcseynek deklamációjáival nem volt megelégedve Berzsenyi. — „Az Űr úgy olvas, mintha nem érezné azt, amit olvas.” Kazinczy egyre-másra szóba kerül. „Az urak, amint látom, jobban ismerik őtet nálamnál. Miért ellensége Kazinczy a Duna mellyéki szavaknak? Én némelyeket meghagyok belőlük munkámban, mint p. o. ezt: pirholagos.” Mi már ebből az asztali beszélgetésből kihallhatjuk a lesújtó Kölcsey-recenzió előszelét, ez a furcsa pirhólagos szó, melyet még én is használtam gyerekkoromban a piros,

298