Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
hólyagos cseresznyére, már itt fölrepül Kölcsey recenziója felé, már itt kezd fogalmazódni az a levél, amelyben Kazinczyval egy év múlva megütközik, hogy aztán 1817-ben kitörjön: „Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekergő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.” 1811-ben, alig két évre a kezdeti boldog egymásra találás után megérkezik a Berzsenyi szellemi fölségterületét védő irat a dunántúli nyelv érdekében, jónak vélt versei mellett, mert Kazinczy a Fohászkodást is ki akarta hagyatni a gyűjteményből, kétségbe vonta néhány óda érzelmi hitelét. Az 1811. február 15-én kelt levélben inkább azt figyeljük, hogyan adja elő? „Barátom! Te kedvet lelsz a Te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a Te sok szép verseidet, leveleidet azzal hálálom meg, hogy ... perbe, mégpedig grammaticusi perbe idézlek! De reményiem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere lészen — mely csak a megbékélés örömét fogja készíteni. Ha én gondolataimat Teelőtted elrejteném, vagy én volnék Hozzád méltatlan, vagy Te énhozzám: vagy hízelkedő volnék, vagy bélátásodhoz nem bíznám. Ezektől távul vagyok... Én Teveled egy hiten akarok lenni, s hogyha nem lehetek is, eretnekségem meggyónom. — Ezen megrövidített gondolataimat a Te bölcs ítéleted alá vetem, hogy minekelőtte ezeket bővebben kidolgoznám, reflexióidat láthassam. S reményiem is, hogy valamint én Tehozzád a legszívesebb, legnyíltabb bizalommal szóltam, Te sem fogsz tőlem semmit megtagadni, ami nékem e részben világosságot és bizonyosságot adhat. — Térek egyéb gáncsaidra. — Ezen számadással köteles valék Néked. Mely nyugtalan várom ítéletedet!... — De nem bosszamtlak többet! Élj szerencsésen nagyérdemű Férfiú! S Hozzád mutatott bizodalmamat vedd legfőbb tiszteletemnek jeléül.” Nem sértődött, inkább tisztáztató ez a stílus. Folyik a levelezés tovább anélkül, hogy Berzsenyi személyiségéből kimozdulna. A ragaszkodás töretlen. „Te a theoria fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom... Mi különböző utakon járunk, de nem lehetetlen, hogy tán ugyancsak egy resultatumhoz ne vezessenek.” Nem vezettek ugyanazon következményre. A levelek ritkább alkalomból íródnak. 1817. január 13.: „Nincs mit írjak, de mégis írok, hogy már vala- hára rég óhajtott leveledet láthassam.” Lemásolja hát Festetics György levélét, melyben Niklai Bölcsnek nevezi, „akinek dicshírét a halandóságnak köde el nem éri”, ő a Somogyi Kazinczy, akire szemeit vetni bátorkodik. S éppen a Keszthelyi Helikon ünnepségeiről szólván írja, nem illenek Keszthelyre. Költőnk szerénység, magyarázat nélkül hagyja a titulusokkal bökni pályatársa szemét, mintha a levelet csak azért másolta volna le, hogy közvetve hozza tudomására egyenrangúságát. Szeptemberben már megtudhatja, meddig merészkedett. Somogyi Kazinczy? Íme, a Kölcsey-recenzió! „Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el... ö minden kifejezésbeli bősége mellett is gondolatokban és érzésben szegénynek látszik... ezen gondolatpk, ezen érzelmek szűk körben forognak, s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordulnak elő ... magát már egészen kitaerítettnek lenni látszatik ... Mert másként, hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbeli Episztoláknak, azon durva jambusokba öntött deklamációknak?” „Csokonai harmincegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmúlni... — vág Berzsenyire Csokonai-recenziójában is. Tehát a Somogyi Bölcs, akár 1807- ben meghalhatott volna. 299
