Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
Jelképesnek tartom és vonatkoztatom addig a határig, amíg valaki a címzett filozofikus tartományait nem ingerli és meg nem sarcolja. Csak akkor oldódik tartózkodása, ha a magamutogató partner kihívása elől nem tud kitérni, s a bizalmat szívbeli bizalommal siet kiegyenlíteni. Dicsérjük ezért Kazinczyt, mert csak ő, a költőfejedelem lehetett erre képes. A maga természetes exhibicionizmusával ki csalta barlangjából a mogorva remetét. Berzsenyi éppen az ellentétében hitte magát egyenrangúnak. Mindkettőjük tökéletességéhez a másik erénye hiányzik, s így együtt tökéletes barátság lehetett volna, ha Berzsenyi enged törvényeiből valamellyest, ami soha eszébe sem jutott. „Aki ír, el kell annak minden tekinteteket s kapcsolatokat vetni, s egyedül úgy kell magát nézni, mint az emberi nemnek tanítóját.” (Horváth Istvánnak). „A vers oly kényes, hogy csak igen ritkán szenvedi meg az idegen foltot. Lásd, mely keveset hagyhatok meg változtatásitok közül.” „Én a literátori barátságot csak úgy becsülöm, ha abban a gondolatoknak határtalan közlése a lánc, egyéberánt csak úgy nézem azt, mint gyermeki hiúságot.” (Helmeczynek). „Hideg és goromba sohasem voltam.” „... valósággal maholnap gyalázat lesz az írók közé tartozni”. „... én minden inkább tudnék lenni, mint alkalmatlankodó.” (Döbrentei- nek), „... valid meg, hogy én Téged ismerlek, valid meg, hogy nem hízelkedtem, hanem divináló lélekkel szóltam”. (Wesselényinek). Azért idéztem másokhoz írt leveleiből, hogy a Tisztelt Olvasó Berzsenyit ne a kazinczys függésben lássa, hanem olyan elvekben, tulajdonságokban, amelyek nem a széphalmi li- terátor hatására fejeződnek ki, de mutatják az elveket, a fölkészültséget és az egyenrangúságot, s együttesen utalnak a vonzás és taszítás következményeire. Mert Kazinczy elsőre lekötelezi. A bizalom és a szabad beszéd, a gátlástalan kitárukozás szinte kötelezően elvárta a partnertől ugyanazt. Nikláról Széphalmon igazi költőfejedelem lakik, akinek bizalmáért, szeretetéért hálásnak kell lenni, s a maga módján hozzá kell idomulnia, ameddig Berzsenyi önérzetét nem sérti. „Ritka ragyogású barátom!... Te engem mesterednek nevezel. Hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorút, s azt vallom, hogy az tégedet illet, nem engemet. Elég dicsőség az nekem, hogy Te engem szeretsz.” Berzsenyi válasza a meghatottságtól könnyes, egy olyan nagy ember, mint Kazinczy lemásolja verseit, vignettet készít: „egy lantoló Múzsa, a lábainál Ámor, a Múzsának karjaira kívánkozván” ... Ekkora elismeréstől szaporábban dobog a szív, a verseit rejtegető bírálatot kér, tanítványnak ajánlkozik, a helyesírási kifogásokat úgy veszi, mint iskolamestertől a diák, aki tudja, mégsem az á legfontosabb: „míg az óda reptével héjáz, addig hívem, de ha azt egyszer írni kell, kezemtől hirtelen elpártol.” „Grammatical tökéletességet már én nem ígérhetek, mert én annak a legelső reguláját sem tudom, sem azt, hogy van-e a világon magyar grammatica vagy sincs.” Innen lép föl akarva akaratlanul egy olyan szerepben, hogy Kazinczynak ellentéte legyen. Megalázkodás vagy az eredendő géniusz hivalkodása; lecsökkenteni magában, vagy maga körül a lényegtelen körülményeket, a lényeg láthatása érdekében? Vagy nem is kellett csökkenteni, inkább hangsúlyozni, apró túlzásokkal a szerephez alakítani? • „... én a kérkedésnek még a színétől is superstitiose irtózom.” Kazinczy a feleségével dicsekszik: ez a csirkéiben gyönyörködő szoptatós anya „a bécsi francia klastrombán neveltetvén, hol két tántja, a két comtesse Rogendorf, apácák, franciául tökéletesen beszél”. Goethét, Schillert olvas, de nem olvassa agyon magát. „Én őtet elvehettem volna bátran, hacsak szobalány volt volna is. Termete s méllyé, keze, lába gyönyörű volt szintén az irigységig, képe 297
