Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Pomogáts Béla: Átutazás életen és halálon (Méliusz József: Tranzit kávéház) (tanulmány)

Mert felettébb gyötrelmesek ennek a közös kálváriának tapasztalatai. Meg kell döbbennünk azon, amit olvasunk. Nem is annyira a kihallgatás és a fogvatartás szörnyűségein, nem csupán a szadista találékonysággal végzett tortúrákon, a börtönkazamaták pokoli körülményein, a „vizespince” gyilkos borzalmain, hanem főként a kiszolgáltatottságnak, a végső reménytelenségnek azon a totális rendszerén, amely teljesen felőrli, szinte megsemmisíti az embert személyiséget. A fasiszta háborús bűnösök és a konstruált perekben elítélt kommunisták, illetve más baloldaliak szándékos összezárása, amelynek következtében az ártatlanul fogva tartott baloldaliaknak, az őrszemélyzet kegyetlenkedése mellett még régi politikai ellenségednek bosszúját is el kell viselniük, éppúgy a személyiség súlyos sérülésével jár, mint a börtönöket átszövő besúgóhálózat állandó zaklatása vagy éppen a teljes bizonytalanság, az elkövetkezendő események miatt. De a személyiség sérülését okozhatja az a sajátos politikai skizofrénia is, amelyre számos elhurcolt kommunista, közöttük maga Méliusz is kényszerült. Az író maga beszél arról az „önpusztító tév- tudatról”, amely a pincebörtönökben rajta is elhatalmasodott: „hittél, hiszen hívő maradtál ott (...) a pokolban is, hitedet azzal a tévtudattal igazolva önmagád előtt, hogy igaza van pápának, úrnak, inkvizíciónak, mert ők a szentség és az eszme letéteményesei, egyedül csak téged terhel a bűn, aki csupán alázatos és tökéletlen szolgálója voltál a a szent eszmének”. Igen, ez a mélyen pusztító hamis tudat ártotta talán a legtöbbet: nemcsak az emberi személyiség alapjait támadta meg, a törvénytelenségek felszámolását is megnehezítette, minthogy a gyilkosok akaratlan cinkosává tette a vétlen áldozatokat.

Méliusz József lelki épségét végül is a szembszegülés védte meg: minél jobban függetleníteni tudta magát az öldöklő mechanizmustól, annál inkább meg tudta őrizni emberi integritását, s ennek következtében olyan kritikai álláspontot tudott kialakítani, amelyről radikálisan el tudta utasítani az ártatlanokat gyilkoló hatalmi gépezetet, ugyanakkor fenn tudta tartani ifjúságának közösségi eszményeit. Ennek a kritikai álláspontnak előbb-utóbb közvetlenül is érvényesülnie kellett, hiszen Méliusz jól látta, hogy csakis a nyivános vallomás, a nyilvános állásfoglalás űzheti el a személyes és társadalmi tudat mélyén kísértő szörnyű emlékeket. A múltat azonban nemcsak be kell vallani, hanem meg is kell nevezni azokat az erőket, amelyek felelősek az ártatlan embertömegek szenvedéséért. Az ötvenes években elkövetett politikai bűnök ábrázolásában mindig hat az „ontologizálás” veszélye, az, hogy az áldozat vagy a tanú általában az emberi lét, illetve az emberi történelem eredendő szörnyűségére vezeti vissza az elszenvedett és ábrázolt borzalmakat. Méliusznál is feltűnik ez az „ontologizáló” hajlam: „Nincs olyan képtelenül rémisztő látomás — mondja egy helyen —, amelyet a történelem le ne másolna...” Végül azonban mégsem a vele is megtörtént szörnyűségek mitizálását, hanem kritikai leleplezését végzi el. Mint mondja: „a mi évszázadunk egyedi és közösségi szenvedései tűrik el a legkevésbé az abszurd lényeinek mitizálását, a mitoszfabrikálást, mert az áldozatok gyötrelmei éppen hogy az irracionális mítoszokból fakadtak, s fakadnak majd még ezután is... a pusztító egyéni vagy közösségi mítoszokra az egyetlen lehetséges válasz (...) a misztikus és agresszív irracionálékat lebontó kérdező, tehát kétkedő kartéziánus ésszerűség.” Ez a „kartéziánus ésszerűség” kívánja meg a nyilvános és részletes számadást, a társadalomellenes bűnök és a bűnösök megnevezését.

Már volt szó arról, hogy Méliusz József útinaplója a társadalmi értékek egy sajátos szerkezetét vázolja fel, s hogy a börtönemlékek kíméletlen felidézése — Anna álma — mutatja be a teljes értékhiány, a teljes értékvesztés infernói környezetét. Vele szemben áll a Bukaresttől Cap Martinig tartó utazás emberi környezete, amely a társadalmi és kulturális értékek megismerésének és kinyilvánításának igen gazdag lehetőségét teremti meg. Ezek az értékek részben általánosan emberiek, résZben különösen kelet-közóp-európaiak. Általános emberi értéket jelent a romániai írótársakkal fenntartott hagyományos barátság, amely egymás nyelvének és kultúrájának kölcsönös megbecsüléséből táplálkozik, és ilyen értéket jelent az a szabad szellemű, a józan emberi értelem működéséről tanúskodó irodalom és művészet, amellyel a bu284