Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Kísérlet a gyermekkor mítoszának ábrázolására (Ambrus Zoltán: Tóparti gyilkosság) (tanulmány)

(Ambrusnak) „Ez tán nemcsak legjobb elbeszélése, de egyben legérettebb írásműve is” — formuláz végső ítéletet Falud!. Nem csatlakozhatunk e vélekedéshez, noha — túl a már eddig mondottakon — számos erénye akad még A tóparti gyilkosságnak. Magasztalta például — s jogosan — minden elemzés a gyermekvilág, a gyermeki lélek kitűnő rajzát; ismétlésekbe bocsátkoznunk fölösleges. Annál inkább szó- lanunik kell a kompozíció hibáiról, arról a belső aránytalanságról, amely megingatja a struktúra egyensúlyát. Az udvarias tollú Kárpáti Aurél elismeréssé disputába még a felismert fogyatkozást is („. .. a kompozíció zártságából csak látszólag enged az író, hogy annál inkább simulhasson témájához (...) a külső forma helyenkint céltudatosan meglazított szálai csodás művészettel segítik elő a belső tartalom kiformálódását” etc.), Laczkó Géza azonban a lényegre tapintott: „Elején a verekedés kissé hosszadalmas, (...) A vége szükséges rossz, a szerkezet követelte záró motívum, amely más megoldásban elmaradhatott volna, hogy a fő dolog önkénytelenébbül keveredhessék ki.” Nincs kétség: neki van igaza. Jócskán túlméretezte Ambrus Zoltán A tóparti gyilkosság nyitányát, hogy légszomjjal küszködjék utóbb, főként a befejezésben. Néhány kinagyított perc leírása az első fejezet, tán egy fél órát örökít meg a következő, egy délután kalandjait foglalja össze a harmadik. Huszonnégy óra pergett le csupán, s túljutottunk máris a kisregény felén. A szubjektív időélmény kívánná így, netán a bergsoni tartamelmélet hatása ez? Meglehet, bár nem valószínű. Ez a bevezetés mindenképpen nagyobb szabású folytatást involválna. Ugyancsak felgyorsul az idő a negyedik kapitulummal kezdődően, s ezt a ritmusváltást már nem mindenkor érezzük szerencsésnek és természetesnek. Elnagyolttá válik a folyamat rajza, s a hiányzó összefüggésekért nem kárpótolnak teljesen a ráérős, nagy finomsággal kifestett részletek. Az utolsó két fejezet pedig alig több kapkodó kézzel odavetett, spekulatív, didaktikus vázlatnál. Itt volna szükség a legtöbb levegőre, s itt fogy el végképp az oxigén. Nincs már invenciója és türelme a szerzőnek e nagyon fontos rész kiérlelésére, ‘jelzésekkel kell beérnünk valóban művészi lezárás helyett. Messze elmarad a szándék mögött a megvalósulás, tételessé, mesterkéltté válik hirtelen a történet. Spontán kifejtés, hatásos, nyomatékos kadencia helyett szikkadt, vérszegény, közhelyeket mozgósító, a motivációt mellőző illusztrációt kapunk. Megroppanja ez a mű ívét, kikezdi hitelét, hamis csengést lop belső rímeibe, emiatt lesz A tóparti gyilkosság — s nem csupán esztétikai szempontból — kevesebb, esendőbb a lehetőnél.

Függetlenül e gyarlóságtól, látnunk kell: hasonlóan számos kortársához, az eltűnt idő nyomába eredt Ambrus Zoltán is. Nem jutott oly messzire, mint a legnagyobbak, s nemcsak azt találta meg, minek keresésére indult. Rálelt bár a gyermekkor édenére, ott is csupán saját szkepszisével és rezignációjával találkozhatott.

282