Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXVI.

És mindez után a lefekvés. Tehát a pénteki sűrű program megtette a magáét : jótékony fáradtsággal térhettünk nyugovóra és módfelett örülve a szombati szabadnapnak, ami nem is volt olyan szabad, mint amilyennek ígérkezett, hiszen semmiképp nem lehetett meglógni a délelőtti „istentisztelettől”; ami legalább másfél órát lefaragott az elálmodott szabadságból. Majd „készülés” az elátkozott vasárnapi iskola tantárgyaiból, ami számomra egyértelmű volt a jelenlét teljes hiányával — (a hozzákapcsolódó pofonok serkentő hatását is beleértve) és ha ki tudtuk játszani a felügyelő éberstégét, az asztal alatt „pár vagy uni” nevet viselő játékot játszottunk számoló cédulákkal, aminek a lényege az volt, hogy az egyik markunkba számolatlanui csomóra fogva tartottuk a játékpartner orra elé a cédulákat és aszerint, hogy „párt” vagy „unit” mondott — számoltuk le a cédulákat és adtuk át páros vagy páratlan számszerűségüknek megfelelően a számolócédulákat, amelyek közé kötelességszerű- en egy-egy értékesebbet is kellett beraknunk. Melyek voltak az értékes cédulák : Talán a legértékesebb és legritkább az „Ex” likőré volt és utána a Dianna sósborszesz, Pálma gumisarok és Zwack likőr, Elkán szűcs és az Árpád bazár cédulái, majd a középsereg ma már számomra névtelenné felejtődött sora. Akkoriban végigjártuk a Király-utca és Nagykörút szinte valamennyi kereskedőjét, hogy kikunyeráljunk minél többet a számolócédulákból. Sokért nem adnám, ha újra végig nézhetném számolóoéduláim kollekcióját; bizonyára rengeteg emléket cibálna be a jelenbe, aminek így, vagy úgy hasznát venném. S ha már az emlékezésnél tartok, a városligeti képek sora villan fel, olyanok, amelyeknek csak számomra van jelentősége, mint annak az ártézivizet tartalmazó mini-fürdőnek, ami valahol a Széchényi fürdővel szemben állt és ahová az ötéves árvaházi időm alatt kétszer elvittek megfürdetni minket és még jól emlékszem, hogy egy padra kellett kiteregetni kaptáinkat. A nagy körben, ahol játszottunk, volt a bokrok mellett egy igazi hamisítatlan klozet: húgy- szagú és belül a falára oosmány trágárságok voltak tintiaceruzával felírva, amit csak töredékesen értettem, mint ahogy a földre dobott félig teli óvszernek sem értettem a valódi jelentőségét, csak távoli utalásait valami nagyon gusztustalan dolognak. Később az egyik társunk anyja, aki időnként meglátogatta fiát, „amolyan nő” hírében állt, de, hogy valójában kurva volt, azt nem tudhattuk, de ahogyan kimázolta magát, nem nagyon tette kétségessé ezt a feltételezést. Tudom, hogy kisfia V. lopta el azt a bicskámat, amit mint apai örökséget kaptam anyámtól: borostyán borítású vastag bicska volt, három pergővel kisollóval és más fontosnak tűnő kellékkel. Tudom, hogy rettenetesen fájt nekem akkor ez a lopás, mint ahogy minden apámtól maradt dolog hiánya még a mai napig is fáj nekem.

Évenként egyszer elvittek a ligeti Weingruber cukrászda nyitott terraszá- ra egy bögre csokoládé és égy nagyobb darab kalács elfogyásztására, hát az ilyesmi valóban ünnepnek számított, miképp a Rottenbiller-utcai tejgyárba való meghívásunk is, ahol mindenki annyi tejet ihatott, amennyi belefért.

De a legjobban a Boon-kakaógyárba való meghívásunkat vártuk, ahol nem csak kakaót, de tortát is kaptunk. Ez a „gyár” egy nagyon ronda utcában volt, valahol a Keleti pályaudvar környékén; talán a Grassalkovits utcában, de ebben már nem vagyok bizonyos. Hát ezek a dolgok voltak azok a kivételes alkalmak, amikor mint vendégek „szerepelhettünk” és az ilyen élményeket nagyon sokáig dédelgettük magunkban. Hatásuk természetesen elkopott idővel és számomra megint csak a várakozások maradtak: például az, hogy mikor fejezem be a négy polgárit, hogy azután véglegesen elhagyjam az árva28