Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Kísérlet a gyermekkor mítoszának ábrázolására (Ambrus Zoltán: Tóparti gyilkosság) (tanulmány)

akárhol!... vajon mit kívánsz tőlünk... és ugyan mit akarsz velünk? ...” Mint annyiszor már Ambrus műveiben, a gyötrődő kérdésre ezúttal sincs válasz, a szerző agnoszticizmusának, egyetemes szkepszisének foglalata ez a könyv is. „... a legdöntőbb, legéletreszólóbb benyomások alighanem ... ott érnek min­ket, életünknek azon a kritikus határvidékén, ahol a boldog tudattalanból észrevét­lenül átlépünk a tudatosba”. Osztjuk Rónay György felfogását, s ezért sem tartjuk véletlennek, hogy kicsi hősei épp a kamaszkor határán tűnnek elénk. Tizenkét esz­tendős Agenor, Pista egy évvel jár mögötte. Kilépőben van már egyikük — a fél- árva, kalandos történeteken nőtt színészfiú — a gyermekkor boldog, öntudatlan ál­lapotából, benne él még a másikuk a gondot nem ismerő éden ben. Kettejük talál­kozása s a barátság neki a fontosabb ezért. Korán, már a legelső estén rádöbben erre Gombos Pista: „Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami fő­benjáró dologba sodródom bele. De már nem mertem visszalépni.” S az elkövetke­ző események rendre igazolják is várakozását. Agenor azért jött, hogy nyugtalanítóvá, problematikussá tegye számára a világot, hogy megteljék minden szorongással és ti­tokkal. Az ismeretlen birtok Francois Seurelje érez hasonlót a nagy Meaulnes érke­zésekor: ......jött valaki, és elvette csöndes, gyermeki örömeimet”...........úgy felka­v arta fiatalságunkat, hogy nyugalmat többé nem lelhettünk eltűnése után sem.” Akadtak gyerekes képzelgései Pistának Agenor felbukkanása előtt is: Borneo és Szumátra királya, színész vagy tengernagy vágyott lenni, átborzongott már rajta olykor az ébredő nemiség nyugtalansága, léte idilljét azonban a pápista — „lóformá- tus” háborúság zaklatta fel leginkább. A testi erő imponált neki mindaddig, amíg Agenor oldalán másfajta játékok és izgalmak, szellemi kalandok és nyugtalanságok nem bilincselték Magúkhoz. Nem övé mostantól a kezdeményezés, ámuló s meg­szeppent famulusa, Péntekje lehet csupán — ő mondja így — meglelt Robinsonának. S Agenor kérlelhetetlen: egyszerre játszi és zsarnoki szeszéllyel, megannyi könnyed rögtönzéssel tartja bűvkörében Pistát, hatalmát inkább növelik, mintsem megin- ganák „alvezérének” folyvást újuló lázongásai. „Minden baráti viszonyban az egyik fél hátrányban van a másikkal szemben” — vélte Ambrus kortánsa, Riedl Frigyes. Ezúttal sem különbül. A létharc gyermeki változata zajlik Pista és Agenor furcsa játékaiban, ötlet- és hazugságpárbajában, egymást túllicitálni vágyó versengésben. A felülkerekedés, a hatalom a tét. Az marad alul e viadalban, ki duzzadó önérzettel hitte magát győztesnek, fontosabbnak elsőbben, annak lesz múlhatatlanul szükséges e viszony, ki az egészet kezdeményezte. „Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök története” — kommentálja Ambrus az eseményeket, Pista pedig szorongva érzi: „... én, igenis, rászorultam az ő társaságára, ... nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana velem.........én hamarjában nem­ig en találnék szórakozást, ha véletlenül felborulna a barátságunk; ...ő nekem ha­tározottan szükséges, s minél jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen”. Örök, irracionális libikóka a lét a hősök számára ezúttal is, s kerül még felülre az, ki most tartósan alulmaradt. Keservesen, hosszú alávetettséggel lakói Gombos Pista, amiért megmentője lett Agenomak, s kezdeményezője barátságuknak. Győzedelmét akarta élvezni, s vere­séget szenvedett. S el kell veszítenie kérkedő magahittségéért idilli, áttekinthető vi­lágát, felkavarodik, összekuszálódik lelkében a korábbi rend és nyugalom. Elmosód­nak hirtelen az addig tiszta kontúrok, titkokkal, félelmekkel telítődnek nappalai s éj­szakái. A boldogság és az irracionalizmus sejtelme most lesz tőszomszéddá a lélek­ben. „Mért szomorú a vége mindennek, ami szép?!... És miért csak az a szép, ami szomorú?!...” — rebben át rajta a nyugtalan kérdés, holott „... akkor még a szo­morúságot nemigen voltam képes megérteni.” Nem a valódi világban, a hétközna­pok realitásaiban, hanem a képzelgésben, az Agenor teremtette — füllentésekből és fantazmagóriákból összegyúrt — mítoszban él napról napra, mégis a majdani fel­nőttkorra készülődik öntudatlan. Földereng előtte a világszínház látványa, s szerep­lője lesz máris, a maga módján az örökkön újuló drámának. Át- meg átszövik a kis­regényt a teátrum mundit idéző motívumok és utalások, s nem csupán a színház sűrű 279

Next

/
Thumbnails
Contents