Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Kísérlet a gyermekkor mítoszának ábrázolására (Ambrus Zoltán: Tóparti gyilkosság) (tanulmány)
záróakkord: ......reflektálni méitóztatnak-e a regényre, !ha ezt, a mikor elkészülhetek v ele, a Vasárnapi Újság jövő évi folyama számára ajánlom fel ,(...) ?” Schöpflin válasza megnyugtatja Ambrust: „Ha elkészül a regény s nálunk kívánja közöltetni, nagyon szívesen átvesszük.” Vonatkozhaték-e mindez az öt esztendővel utóbb megjelent kisregényre? Aligha oszthatnék e nézetet. A túlméretezett expozícióról és a már elkészült öt ívről — A tóparti gyilkosság terjedelme kb. ennyi — szóló passzusok illenének éppen reá, annál kevésbé a többi. Ambrus a következő évre ígérte a mű kéziratát. Bajos feltennünk, hogy a Vasárnapi Üjság 1914-ig várakozott egy alkotásra, amelyre már 1909- ben százötven korona előleget fizetett. Tizenöt ívnyi regényt tervezett a szerző — A tóparti gyilkosság ennek mindössze egyharmada. Miért nem volt elég öt esztendő sem a föltétlenül szükségesnek ítélt folytatás megírására? S ha netán mégis az eredetileg torzónak minősített szöveget publikálta elvégre Ambrus Zoltán, mi indokolt ily sok várakozást, illetőleg: mint sikerült elcsillapítani időközben lelkiismerete háborgását, jogos művészi aggályait? Nincs magyarázat minderre s a műfajváltásra sem. Regényt ígér az idézett levél, ám A tóparti gyilkosságot maga a szerző novellának aposztrofálja. S korántsem véletlen e terminuscsere. Elbeszélésnek tartotta a művet csaknem valamennyi mél- tatója, csupán Szinnyei Ferenc tanulmánya emlegetett —némileg tétovázva — „egész kis regény”-t, róla szólván. Függetlenül attól, hogy ez utóbbi véleményt ítélnék helyesnek (hiszen A tóparti gyilkosság perspektívája, dimenziója „visszautal a regényben megjelenő totalitásérzésre”, márpedig a totalitás „latens jelenléte e forma elen- ben megjelenő feltétele”), Ambrus szóhasználata bizonnyal tudatos. Elhatárolódik ily- formán e műve attól, amelynek megírása öt évvel korábban foglalkoztatta. Egy kérdés marad így válasz híján: miféle, soha be nem végzett regény készült 1909 őszén a szerző műhelyében? Nagyobb feltűnést sohasem keltett A tóparti gyilkosság, elemzői figyelem sem övezte túl gyakran. A meglehetősen gyér, udvariasan keveset mondó egykorú recenziók közül még a Laezkó Gézáé és a Bálint Lajosé a legtanulságosabb. A későbbi, immár irodalomtörténeti igényű elemzések is beérik néhány felületesen odavetett megjegyzéssel — az egy Faludi István a kivétel. Ideje érdemének s jelentőségének megfelelően szólaní e kisregényről. 2. A tóparti gyilkosság — Ambrus maga vallja így — „csakugyan gyermekkori emlékek szövevénye”, s egyáltalán nem meglepő tőle ez a szubjektív, a személyes sorsból és tapasztalatokból táplálkozó ihletés. „... soha se Írtam meg másoktól hallott történeteket (...): csakis csupa látott dolgot” — jelenti ki büszkén a Riedl Frigyeshez címzett levél. Minden témája „élmény, mindig átélt anyaggal foglalkozik (...). Képzelete talajhoz kötött, a valóságból indul el” — formuláz ítéletet Faludi István, hogy Várkonyi Nándor mór a túlzástól se riadjon vissza. (Ambrus) „... mondhatni, mindig magáról ír”. Nincs kétség: az önéletrajzból, a mélyen megélt magánsorsból, életérzésből, létfilozóifiából sarjad az író valamennyi regénye, épp csak az autobiografikus elemek mennyisége és aránya, valamint a tárgyiasítás, a distancírozás mértéke különbözik. Majd mindenikben egy-egy alakmás-figura lép a színre központi hősként, ez a sajátosság pedig a szubjektív, erőteljesen lírai hajlamú, az önkifejezés vágyával túltelített elbeszélőket jellemzi. Ámde egyetlen Ambrus-regény sem épül olyannyira s oly leplezetlenül személyes emlékekre, az önéletrajzra, mint A tóparti gyilkosság, nosztalgia és önirónia elegyülése egyikben sem oly természetes, mint éppen itt. Érthetően. Az öregedő, mind keserűbb és magányosabb ember réved vissza benne hajdani, zsenge önmagára, idézi meg az egykori édent, amely mindörökre elveszett, bezárult immár. Az ?. felnőtt vall múltjáról a könyvben, ki tudván tudja: „Ilyen tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor elmúltával soha többé nem lehet része az embernek.” Nagyon rokon ez a felfogás 276