Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXVI.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XXVI. Itt a Budafoki-út és Karinthy Frigyes utca sarkán van egy kis újságos bódé, amit egy volt árvaházi sorstársain vezet és aki időnként elolvassa az Életünkben megjelenő „Életrajzi törmelékeimet”, és kifogásolta azt a kritikai hangot, amivel az árvaházi emlékeimet és élményeimet fűszereztem. Mi mást válaszolhattam neki, hegy „ki-ki a maga módján él meg egy azonos állapotot”. Mér annak idején is írtam, hogy voltak javarészben olyanok, akik szinte a pokolból kerültek oda; az éhezés és kisemmizettség zónáiból, szülők és szeretet nélkül, én meg anyám mellől, akinek nem igen volt más választása, mint hogy betegen egy olyan „intézetbe” adjon, mint a Fasori árvaház volt akkoriban. Mint hogy újra eljutottak gondolataim az árvaházhoz, hát megidézem az ottani hétköznapjaimat, szinte vizsgáztatva önmagamat, hogy mi zaocolódott le abból a sűrűből, ami rámtelepedett és abból az „életformából”, ami menekülővé tett szinte egy életre szóló érvénnyel. Már az első nap az intézetet körülvédő rácsot vettem szemügyre, hogy milyenek a „meglógási” lehetőségeim, de még az sem kínált igazi lehetőséget, hogy egy késő este kijátszva a portás figyelmét átmásszak a vasrácsokon, mert bizonyos volt, hogy nincs hová meneküljek. Anyámhoz nem mehettem, egyetlen dolog ami számításba jöhetett, hogy Nagybörzsönyi fűszeres rokonomhoz, Dávid bácsiékhoz menjek, de fogalmam sem volt, hogy merre, milyen irányba menjek, holott a fűszeresinasi mivolt kecsegtetett a legjobban elviselhető életérzéssel. Így hát maradtam, mint bukott diák, azaz eltanácsolt gimnazista, újra kezdve a polgári iskola terhét a német és héber nyelv számomra soha meg nem érthető dzsungelétól meggyötörtén. A Wesselényi utcai zsidó polgáriban kényszerülve viseltem úgy az árvaházi igazgató (Hertzka), mint a felügyelők bizalmatlanságát, akik évenként váltották egymást és a számomra állandóan érvényes pofonjaikat. A hétfőtől péntekig elvonszolt hétnek a befejező és nagyon várt pénteki napja nyújtott valami kis vigaszt; mivel szombaton iskolai szünnap volt, de ugyanakkor vigasztalanná tettek a vasárnapok, amikor is a felekezeti iskola érvénye szerint nekünk, akiknek akkor is rendes „hétköznapi” tanulást és az iskolával kapcsolatos minden követelményt érvényesnek kellett elfogadnunk. Ami felülmúlt mindent: az egész osztályt betöltő lábizzadásom „illata”, hogy finoman fejezzem ki magam. A nehéz fekete bakancs lés az állandóan összegyűrődő kapcarongy megtette a magáét: minden „tízpercben” á W.C.-ben le kell húznom a oipő- met és a lehetőség szerint a 'hidegvízcsap alatt leöblítenem lábaimat és ki- igazítgatnom a kapcarongyokat. De mindez túl sokat nem használt, mint ahogy az esténként a forróvizes formalinos lábáztatás sem, de reménykedve szinte évekig csináltam. Minden második pénteken jelentkeztem „fújtatónak” az ár- veházi nyilvános templom orgonáját belélegeztetni, másodmagammal. A pénteki istentisztelet után vacsoráztunk, majd jött a fürdés az alagsori két betonmedencében, ahová beszorítottak legalább 50—60 növendéket, majd utána a tiszta fehérneműt kaptuk. 27
