Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről

mondott, hogy csak a hulla és a kábítós nem izgatja magát, ők ugyanis utolérhetetlenek. Én viszont egyik se vagyok. Nem ám, hapsikám. És ez az, amiért az összes albérleti duma a beatnemzedékről, és arról, hogy micsoda nagy egzisztencialisták ők, annyit ér, mint a halottnak a csók. Mert Jean-Paul Sartre igenis izgatja magát, és ő mindig is azt ordibálta, hogy az író különösképpen legyen elkötelezett. Elkötelezettség, ez az egyik kedvenc piszok szava neki. Oltárian körülröhögné az el-nern- kötelezettség eszméjét. Akárcsak én. És a modern költészetnek az a fertelmes kokós pálmája, Allen Ginsberg, nemigen mondhatna ő se mást. Csak a hullák, azok elkötelezetlenek. És a beat hipster nyamvadt nihilizmusa, ha a végére járunk mindannak, ami természetszerűleg következik belőle, az alkotó művész tulajdon magának tévelyedett változata ugyanennek a nihilizmusnak...”

Ezt a dühödt, dörgedelmes támadást nem a hatvanas nemzedék valamely elszánt és tisztátalan szájú ellensége intézte az új irányzat ellen, nem is önuralmát vesztett vülgármarxista, aki úgy biflázta be a művészet és az elkötelezettség szétválaszthatatlanságáról szóló tanokat, mint nagynénje zöld papagája azt, hogy „Pityuka szép madár”, hanem Lawrence Ferlinghetti, a beat olasz származású amerikai apostola. És kijelentése nem a már zátonyra futott mozgalmat utólag pocskondiázó okoskodás, hanem közvetlenül az indulás után (az idézet egy 1960-ban megjelent könyvből való) megfogalmazódott figyelmeztetés.

A mérges olasz szavai azonban nem hallatszottak át az óceán innenső partjára, a magyar beatkultúrában nyoma sincs annak, hogy nyitott fülekre talált volna az általuk hordozott felismerés. Elképzelhető, hogy a magyar beathullám programadó vezéregyéniségei (kik közül nem kevesen ma is pengetik a gitárt, és ma, forradalom helyett éppen nosztalgiásdit játszva, biztos alapzatú gyarmatbirodalmuknak tudhatják az új teenager generációk érzelmi- és gondolatvilágát) csak most, ezeket a lapókat olvasva értesülnek arról, hogy az általuk vezetett mozgalom egyik ősapja — képzelete szerint a jókedvével ugyancsak nem bíró Jean-Paul Sartre meg a máskülönben gyűlölt Allen Ginsberg társaságában — „oltárian körülröhögné” az ő hatvanas évekbeli nagy (és mostanára szépen jövedelmező, aképpen sikeresnek mondható) vállalkozásukat.

Nem tudunk rá haragudni ezért. Ha hozzávaló kedvünk volna, mi is követhetnénk a példáját.

De csendesebben, lassabban egy kicsit. A mi dolgunk most nem az, hogy saját elmeélünkre büszkén fitogtassuk azt a fölényt, amelyet a múló idő, a magyar beat- bullámra napjainkból nyíló tízéves perspektíva adott a kezünkbe, hanem az, hogy végiggondoljuk és megértsük, miért nem szervült a beat magyarnyelvű kultúrává, miért nem lelte meg saját gyökereit annak a társadalomnak közegében, amelyben mozgott, miért nem tudta megfogalmazni, felmutatni és képviselni azokat a történelmi, etikai indíttatásokat, és törekvéseket, amelyek létrehozták, és hogyan lett ezen okokból a „nemzedék” tévútja.

Azzal, hogy idegrendszerét megjárták ezek az egyszerű tisztaságú vagy korbács- suhanású, jégveréskeménységű akkordoktól majd felrobbanó dalok, megérintette a „nemzedéket” egy kihívás, az önmegfogalmazás kényszere. Szabatos gondolat meg nem hirdette, elme tudomásul nem vette ezt, de az ösztönök ebben a zenében ráismertek a skizoid alku kényszeréből való szabadulás lehetőségére, a saját mozdulásképtelen vágyaik megvalósulásának lehetséges terepére, és válaszként táncos, zabolát nem ismerő dobogásban megmozdultak a generációban rejtőző erők, feszültségek. Jelentős pillanat volt ez, de a maga öntudatba rándító, megvalósító s ezzel megtisztító teljes valóságában csak egyszer játszódhatott le, nagyszerűsége megismételhetetlen volt. Üjra és újra ezek közé a földrengés méretű változásokat, a világ, a létkömyezet, s maga a lét egyik pillanatról a másikra történő átrendeződését ígérő sejtések közé szédülni vonagló izomcsomókká egyszerűsödve, ez nem jelentett volna többet, mint olyan rendszeressé vált tornagyakorlatok sorát, amelyek anélkül szüntetik meg a test feszültségeit, hogy azok okát felszámolnák. A nemzőerő első nagy és görcsösen ösztönös mozdulatának körülményeit újra meg újra mes269