Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről
egyre tökélesebben működött a „szabadság-színház”, de „szereplői”, a „nemzedék” alól elmaradt közben a valóság talaja, csak a színpad deszkája dongott a tánclépések alatt. A régi közösség elveszett, a hajviselet meg az egyforma szórakozás nem tartotta meg egy táborban a demokrácia szélesítésének lehetőségét kutató fiatal értelmiségi csoportokat, a gitárját rázó sztár egy-egy mozdulatára extázisbán sikoltozó autogramvadászokat, az ősök permanens utálatával és a stílusforradalom előkészítésével kellőképpen elfoglalt, végül a történelmi halált halt avantgarde-ot talpranoszo- gató irodalmárokat meg a parkoló autókat feltörő, nőket megerőszakoló, nagy szabadságvágyukban törő-zúzó-garázdálkodó, s az időről időre letöltött börtönbüntetések után egyre erősebb szabadságvággyal mindent újra kezdő galerikat. A mozgalom nem volt sehol, nem létezett. Ennek megkésett felismerését az 1968-as év hozta meg, amely sokk-erejű meglepetésekkel vágott végig a „nemzedéken”. A nyugati beat radikális folytatásai, az értelmiségi mozgalmak diáklázadásokba, egyetemi forradalmakba robbantak, és sorra elbuktak, s ezzel egyrészt beomlottak az ellenkultúra távlatai, másrészt világszerte megtorpant a mindvégig angolszász gerjesztésű beathullám, végül pedig a kiáltványokban megfogalmazódó programok félreérthetetlenül megmutatták, hogy csak a divat által egységesített formai rekvizitumok teremtették meg az egységes ifjúsági világmozgalom, egy nemzedéki világforradalom látszatát, valójában az indíttatások és lehetséges célok Keleten és Nyugaton nem ugyanazok, a „nemzedék” tehát a beatkorszak ideje alatt nemhogy közeledett volna a saját sorsában fogant eszményekhez, de egy nem adekvát mintával behelyettesítve azokat, maga tette lehetetlenné megvalósulásukat. Az e felismeréssel szembesülő „nemzedék” számára két lehetőség kínálkozott: tékozló fiúként visszakéretőzni a korábban — de nem érvényesen — megtagadott társadalmi, életformabeli, etikai normák övezetébe, vagy vállalni a végérvényesen és nyilvánvalóan perspektívátlan különállást. A két lehetőség közül az előbbi következett be, anélkül azonban, hogy a tékozlófiúi megbánás őszinte lett volna, a „vissza- kéretőzés” az azonosulás igényét, a lassú beilleszkedés az azonosulás megtörténtét jelentette volna. Sajátos és ellentmondásos helyzet keletkezett így. Egyrészt megszűnt a magyar beat, mint a „nemzedék” illuzórikus mozgalma, apostolai disszidáltak, lezüllöttek, vagy a szórakoztató ipar szolgálatába léptek, követői pedig felszívódtak a fogyasztók közegébe. A termelők-fogyasztók közegébe persze, azaz a társadalomba. Másrészt azonban a „nemzedék” — minthogy hatvanas évekbeli „mozgalmát” sem el nem felejtette, sem meg nem tagadta — sajátosan különálló rész lett a társadalom testében. Ha úgy tetszik, hőmérő a hóna alatt- A sorsából kinövő művészet — így a dalkultúra is — egyaránt lehetett és lett ásatag nosztalgiák, sehová sem vivő emlékezés terepe, és társadalmi fejlődésünk ellentmondásos tendenciáival szembeforduló, illetve azokra a kívülállók kíméletlen kritikájával tekintő nézetek és állás- foglalások talaja. Azonban aligha lehet apológiák forrása. A „nemzedék” — ma már úgy tűnik, végleg — elveszítette énazonosságát ugyanúgy, mint az előtte járó generációk, megszűnt közös szellemiségként létezni, szétszóródott és egyéneire szakadt, de nem hozta tető alá az alkut, amely lehetővé tette volna számára az önazonosság elvesztésének mozzanatával való azonosulást, hanem megkeseredetten, hiányérzetekkel, a meg- veretettség tudatával terhelve érte meg a hatvanas és hetvenes évtized fordulóját. „Az udvaron ott lúg a porolón a lelkünk, és vége a dalnak. Azt teszik, mivélünk azt teszik ugye, amit akarnak. ......Jönnek nekem a bennszülött beatek, hogy azt mondják, nem lehetek beat is, m eg elkötelezett is egyszerre... De milyen igaz, amit William Seward Burroughs 268
