Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről
Mi tette — ha tette — a magyarországi beatet mozgalommá? Az a hihetetlen ellenállás, amelyet kiváltott. Amikor farmernadrágban senki sem léphetett be valamirevaló szórakozóhelyre, amikor előfordult, hogy tvisztelés miatt kitoloncoltak egy társaságot Balatonalmádiból, amikor az ügyeletes rendőr a közrendet biztosító tevékenysége során fodrászhoz kísérte a kirívó hajviseletű, szakállas „egyéneket”, a „szakadtakat” pedig hazakísérte, felszólítván őket arra, hogy öltözzenek át, amikor klubok látogatása miatt ^az ország összes középiskolájából kizártak kalandos kedvű gimnazistákat, amikor a művezetőnek hatalmában állt megtenni (sőt foganatosítani is) olyanféle kijelentéseket, hogy „vagy eltűnik holnapra a szakállad, meg a loboncod, vagy te tűnsz el a munkakönyveddel felszerelve”, amikor az eredetileg garázdát jelentő huligán szó egy nemzedék ragadványneve lett, amikor arra a ,botrányos” tényre, hogy Kóbor János elénekelte (elénekelhette!) a televízióban az Azt mondta az anyukám című dalt, válaszként nyolc és fél kiló levelet írtak a tisztesség, a jóízlés és az emberiesség nevében magukból kikelt kedves nézők, s egymással versengve fontolták, hogy a lassú kínhalál számos módozata közül melyik is légyen hát Kóbor számára a legalkalmasabb, amikor minden hivatalos és nem hivatalos reakció azt a hitet erősítette a „nemzedék” tagjaiban, hogy a többi generáció felvette a kesztyűt, folyik a korosztályok harca, tehát a legjobb úton van minden, ki gondolta volna, hogy ennél többre van szükség? Igaz, a dolog úgy festett, mintha valóban történt volna valami, mintha valóban mozgalom indult volna, mintha valóban korosztályi feszültségek volnának a társadalmi ellentmondások okai (hisz lám, mekkora erejű a támadó védekezés!), és mintha a „nemzedék” ezeket a tarthatatlanságig élezve, s a körülöttük támadt csetepatékat felvállalva „ereklyéinek” védelmében, valóban közel került volna saját öntörvényű létezésének lehetőségéhez. És ez volt e generáció nagy tévedése. Néhány külsőséget megvédeni nem jelentett, nem jelenthetett egyet az öntörvényű nemzedéki léttel, az erkölcsi világrend megváltoztatásához kevés volt néhányszor odapörkölni a kispolgárnak. Ez rögtön kiderült, mihelyt — elég gyorsan — polgárjogot nyert az új nemzedéki divat. Az évtized közepét elhagyva egyre kevésbé jelentett forradalmi tettet vállig érő hajat viselni és kopottan öltözködni, megszűnt a generációt „mozgalomként” egy- bentartó társadalmi nyomás, a korosztályi harc álküzdelem lett, szélmalomhadjáratnak bizonyult. Eljött tehát az a pillanat, amikor ki kellett derülnie, túl tud-e lépni a „nemzedék” a formák forradalmán, életérzéseinek puszta felmutatásán, képes lesz-e arra, hogy sajátos társadalmi helyzetét felismerje és megfogalmazza, lehetséges történelmi szerepére rátaláljon, céljait meghatározza, ezek megvalósítását eltervezze, és ilyen módon tényleges, a társadalom erőterében jelenlévő és ható erővé, azaz valóban mozgalommá váljék. A beat divatja azonban, s az általa kialakított új életformák csak ekkor terjedtek el igazán tömeges méretekben Magyarországon, a formák átütő győzelme után a látszat szervát legjobb éveit élte a „nemzedék”, és ez az újabb tévedés azzal a következménnyel járt, hogy a továbblépés szempontjából létfontosságú kérdések nemcsak megválaszolatlanok maradtak, hanem egyszerűen fel sem merültek. A klubok, koncerttermek falait továbbra is rázta a nagyerejű zene, kavargóit, örvénylett a tánc, egy-egy nagy tüntetésnek tetszett szombatonként az Ifjúsági Park felé áradó tömeg, s a „nemzedék” közben észrevétlenül szétszakadt, feldarábolódott, s már csak a lelkesült, mámoros vakság óvta a széteséstől. Magyarországon nem támadtak teoretikusai a beatnak, az ellenkultúrának, a helyzetértelmező, változásokat sürgető gondolatok megfulladtak a kocsmai beszélgetések dühében, a beatköltészet populárisán szónokias, váteszi vonulata sem tudott gyökeret verni, az új irodalom képviselői csak kérdéseket, kétkedéseket fogalmaztak, antihőskultuszuk (a más hős kultusza helyett) a fontos társadalmi és nemzedéki kérdésekkel kapcsolatban egyetlen lehetőségként a kívülálló, minden jelenségre passzív vagy kritikus közönségként tekintő magatartást sugallta, műveik nem teremtettek jelentős és egységes olvasótábort, nem jöttek létre nemzedéki sajtó- és vitafórumok. Működött, egyre jobban, 267
