Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről
CSENGEY DÉNES A magyar beatnemzedékről A gitár aüg-alig szól, éppencsak úgy, mintha halk, szapora eső verné a húrokat, a terem sötétje rebbenékeny, ideges testté feszül, amint megjárja ez a magát egyelőre távoli morajnak mutató zene. Semmi, még semmi. Csak az vált hallhatóvá, hogy jár, halad a néma léptű idő. Hogy az feszül szinte észrevétlenül ideges, rebbenékeny testté a teremben, az szitál a sötétben moccanás nélkül figyelő hatszáz ember közé. Az idő. Egy évtized, mely elmúlt fölöttünk anélkül, hogy igazán szavát tudtuk volna venni, elszökött alólunk úgy, hogy nem feszültek ki benne azok a húrok, amelyeken hallható, figyelmeztető zajt üthettek volna a távolodó, minket önfeledt éneklésben, mosolygós, ölelkezős, körtáncos, magunk kitalálta szabadság-színházban itt felejtő léptei. Mellettem ülő barátom, a vidéki művelődési ház igazgatója súg a fülembe efféléket. Beszélhet, a zene még mindig a hosszan kitartott első akkordon vibrál. Az idő, mondja megint. A mi időnk. Aztán elmosolyodik, mintha megszégyellte volna a patetikus szót, s most hozzátenné: bocsánat. A zene elhallgat. Cseh Tamás mosolyog. Ugyanaz a mosoly, mint a barátomé. Bocsánat, mondja, és hangol, igazít a húrokon. Hatszáz ember cinkosan, megértőén vele mosolyog. Hang alig van, csak egy nagyobbacska sóhaj a hatszáz kiszusszanó lélegzet. S aztán újból kifeszíti az az első egyetlen alig-akkord a sötétség érzékeny idegrendszerét. A hatvanas évek dalosai jutnak eszembe, tábortüzek, világos termek, körben törökülésben hosszúhajú fiúk, pólóinges lányok, akiket kézlengetve köszönt a besiető énekes, „szevasztok srácok, no, megint egy jó kis vágta, akkor úgy is van, csak össze a tenyereket, csak dörögjön a taps, hadd halljuk, hogy együtt vagyunk... úgy... hát akkor azt énekeljük el először...” Ezeket az énekeseket elsodorta, eltemette az elmúlt évtized, és közönségük, a törökülésben, tapsolva együtt éneklő fiúk és lányok most itt vannak ebben az idegeket pengető sötétben. Csendben vannak, mosolyuk csak sóhaj, miközben nagy sokára elkezdődik az első dal. Mi történik itt? Mi történt itt? Kik ülnek, kik hallgatnák, mit hallgatnak? Kit hallgatnak? Miért hallgatják? Mi ez az intésekben, fintorokban is mindent megértető ás mindent megértő cinkos közösség? Közösség-e? És ha közösség, akkor még egyszer: mi történt itt, hogyan esett az, hogy így belecsendesültek a sötétbe a tábortűz fényét táncoltató mosolyos arcok, dobogó, kiáltozó kedvek? És miről szólnak, mit mondanak ezek az egyszerű dalok, honnét bennük az erő, amely idehozta ma este ezt a hatszáz embert, és holnap elviszi egy másik város kultúrházába a másik hatszázat? Divat? Nemzedéki nosztalgia? Egy megfeneklett generáció érzelmi és szellemi pótcselekvése? . Kezdete valaminek, vagy egy csendes kiszenvedés utolsó rándulása? 258
