Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről
Sokáig azt gondoltam, hogy ezeket a kérdéseket egyetlen rövid és pontos gondolatmenetben meg lelhet válaszolni, pár perc elegendő rájuk, annyi idő, amennyi alatt egy kávé sem hűl ki, egy cigaretta sem füstöl el. Ma úgy vélem, az sem volna kis eredmény, ha a Cseh—Bereményi dalok érzelmi- és gondolatvilágát, az énekesnek meg a közönségnek a délvilághoz, s egymáshoz fűződő viszonyát megismerve, megértve legalább a helyes kérdésfeltevéshez, mint a remélt válaszok alapvető feltételéhez eljuthatnánk. Erre teszek kísérletet. A valóság bizony eleget utazott a huszadik századi Magyarországon. Nagy és hosz- szantartó utazásokat tett, néhányszor szinte már feledésbe is merült, mi pedig, minthogy időközben kis ország lettünk, és a hirtelen nagy zsúfoltság többek között mindenkori szellemi életünkben is áldatlan állapotokat eredmény:- (mindig kevesebb eszmének, irányzatnak volt helye, mint amennyi valójában létezett) mindannyiszor azonnal beköltöztettünk valamit — és olykor ítéletvégrehajtói eréllyel — a köztudatban megüresedett helyére. A nagymagyar faj dinamikáját, a kismagyar faj bizakodását, az antiszemitizmust, a nagy vezérünket, a gyapot és gumiplitypang országát, az élesedő osztályharcot, a megvalósult, igaz, még kisebb hiányosságokat mutató szocializmust, a harmadik utat, a kiúttalanságot, a mindenható történelmi szükség- szerűség hátán kanbatett kézzel mennyországba lovagló vulgánmarxistát stb. Nem vettük őket egy kalap alá — most sem vesszük! — egymáshoz csupán egyetlen mozzanatban hasonlítanak: a köztudatbeli lakhatási engedély dolgában mindegyiket előnyben részesítettük a valósággal szemben. És közben valahogy kialakult az a mostanára már tradícióvá nemesült hiedelem, mely szerint amiről senki sem beszél, az nincs. Cseh Tamás és Bereményi Géza nem az elsők voltak, akik meglepődtek ezen. De elsők lettek, akik ezt annak a nemzedéknek tagjaiként fogalmazták meg dalban, amely nemzedék (az utána következőkkel egyetemben) nem áll az említett elvi alapon, amelynek alapvető társadalomélménye önmaga nemléte. A dalok egyelőre ne szólaljanak meg, hangozzék csak még egy ideig az az első, hosszan kitartott akkord, melyben az imént a múló időt hallottuk meg, s mi az alatt tekintsünk a már történelmi, félörténelmi időibe, gondoljuk végig, hogyan jutott el a most kezdődő évtizedig, hogyan került ezekbe a termekbe, az ideges sötétségbe a közönség, hogyan az énekes, hová ereszti gyökereit az a magáról kevés jelet adó közösség, mely összekapcsolja őket. Szegődjünk egy nemzedék nyomába! Anélkül, hogy — csatlakozva a korosztályi kérdésekről folyó, jó ideje már nagy divatjukat élő vitákhoz — azt kutatnánk, vajon nemzedék-e, és ha igen, milyen értelemben, milyen megszorításokkal nevezhető annak az a korosztály, melynek sorsát figyelemmel kísérni kívánjuk, jelentsük ki: a ma harmincadik és negyvenedik évük között járókról van szó. Arról a generációról, amelynek élete szinte teljesen egybeesik a huszadik század (s talán az egész emberiség) legnagyobb történelmi átalakulásának korszakával, a szocializmus Európa-méretű áttörésével, magát újratermelni képes megszilárdulásával, és amely generáció ugyanakkor mégis azt vallja, hogy történelmi szélámyékban nevelkedett, s él mindmáig, vagyis azt, hogy a történelem mércéjével mérve léte jelentéktelen, elhanyagolható, sőt kérdéses. A mai harmincasokkal valóban sajátosan bánt az elmúlt korszak. Megszülették a második világháború alatt, vagy nem sokkal utána, rövid nadrágban, anyjuk nyakában ülve nézhették végig a német harckocsik budapesti parádéját, utcára, mezőre játszani nemigen mehettek, nehogy aknára lépjenek, járőrbe szaladjanak, karjuknál fogva rángatták, vagy épp pólyában cipelték őket a pincébe, ha megszólalt a légvédelmi sziréna, előbb kóstoltak marharépát, mint tehéntejet, vagy tojást, üveggolyóért, fületlen gombért, kócmadzag hajú babáért csereberélték a 259
