Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXVIII.

mennyiségben és 1957 végén a Brüsszelben rendezett öt magyar kiállításán rajzaiból két nagyméretű ikonoztászt komponáltam és a keretét is magam ácsoltam össze. Ez a kiállítás a brüsszeli Palais des Beaux—Arts-ban lett megrendezve M. Giron által, aki az intézet igazgatója volt. Az öt művész Vajda Lajos, Szabó Lajos, Kotányi Attila, Szabó Jubamir és Bálint Endre volt. A kiállításunknak igen komoly sajtó- és közönség visszhangja volt. Ez időtől kezdve Szabó Lajos már csak rajzolt és számos kiállítást rendezett rajzaiból és sok nyugati múzeum is vásárolt azokból.

Nem kívánom letagadni, hogy évékig igen ellenségesen fogadtam Szabó Lajos „képzőművésszé” válását és ez megmérgezte kapcsolatunkat. Párizsban éltem (és ő kezdetben Brüsszelben majd Nyugat-iNémetországban, ahol egy súlyos műtét következtében meghalt. Brüsszelben láttam utoljára, ahová sűrűn jártam át Párizsból. iMa már természetesen indulatmentesen és sokkal megértőbben látom Szabó Lajost, mint annak idején. Emberi és szellemi nagysága kétségtelenné vált számomra újra, és tuldom, hogy mit köszönhetek neki, ami szellemi egzisztenciám kibontakozását illeti.

Rajzaiból néhányat őrZök, egy kis kiállítást lehetne rendezni belőlük.

Sok mindenről tuldnék még írni, akiket a diákoknál ismertem meg, de félek hogy untatnám olvasóimat. De egy kis históriát mégis felelevenítek, mert szomorúsága belém ivódott: a diákoknál ismertem még azt a leányt, akit Krausz Kittynak hívtak és a mozgalom legszebb lányai közül való volt. Természetesen belészerettem. Huszonöt-harminc évvel később egy eszpresszóban összetalálkoztam édesanyjával, aki rámismert és nagyon szomorúan mondta nekem: „Tudja, hogy Katókát várom vissza”? Mit is mondhattam neki, aki tudtam, hogy 1944-ben a nyilas uralom utolsó napján szegény Kittyt — azaz Katókát, a Dunába lőtték.

A gödi Fészek is a Duna partján van. Most eszembe jutott, hogy annak idején éppen Krausz Kitty miatt úsztam át a nagy Dunát, hogy „megmutassam”, mire vagyok képes. Horvát Lacival együtt vágtunk neki, tervünk az volt, hogy a sziget-spiccet elérjük, ami nem sikerült, mert a víz erős sodrása sokkal lejjebb vitt. A víz jéghideg volt és amikor lihegve átkerültünk a túloldalra, szinte elrvágótítuník a homokon és jó félóráig ott is maradtunk és okulva a tapasztalatokon, jó nagyot gyalogoltunk fölfelé, hogy a szigetet érjük el, hogy ott megpihenve folytassuk az úszást Gödig. Ez az oda-vissza úszás a Dunán mindent kiszedett belőlünk, nem beszélve arról, hogy egy délutáni „frakciós” verekedésnél valaki egy szöges 'bakanccsal a lábam kisujj át verte szét s így a végkimerülésem olyan méreteket öltött, hogy a megyeri gyaloglás után a villamoson már a fáradtságtól a szememet sem tudtam kinyitni és otthon negyvennyolc órát aludtam egyhuzamban. /Ettől Anyám esett kétségbe, nem tudván, hogy mi történt velem. Már éppen orvost akart hívni, amikor felébredtem és Anyám közölte velem, hogy többé nem járul hozzá a kétnapos gödi kirándulásokhoz. De a fcöve’tkező héten természetesen újra Gödön voltam. Ilyenkor Gödön vasárnap délután, minidig volt valami előadás, aminek javarészét természetesen nem értettem, de amit megértettem; az sem lelkesített nagyon. Sokkal jobban lelkesített a paradicsomlopással járó izgalom, ami lehet, hogy .polgári erfcölostelenség”-nek tűnt, de Végül is nem voltam képes erőszakot alkalmazni önmagámon: nekem elég volt, hogy egy igen nívós közösség befogadott és nem firtatták, hogy mennyire vagyok „ifejlődésképes”.

Voltak bolondos dolgaim is: m'ég ma sem értem, hogy mi indított arra, hogy egy vasárnap délután Gödön kölcsönkérjem valakinek a biciklijét és be216