Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXVIII.

karikázzak Pestre és vissza. Mindig is hajlamos voltam arra, hogy visszaéljek fizikai erőmmel, mint ahogy most is ezt teszem, sakkal öregebben és betegebben. De hát ak'kor miég csak 16—17 éves voltam, tele fölös energiával, amit valamiképpen le kellett vezetnem és bizony gyakran értelmetlenül.

Hová is jutottam az elmúlt 50 év folyamán — kérdezem magamtól, vagy inkább úgy kérdezném, hogy ha akikor tudom, hogy „hová jutok”, vajon vállaltam volna önmagamat a hajtűkanyarokkal, a betegségekkel, a szellemi kudarcokkal és az önkifejezéssel együttjáró kínokkal és a sokféle felnőtt aggodalmakkal? Szerencsiére erre az akadémikusán feltett kérdésre, még csak válaszolni sem vagyok képes. A jó és rossz egymást váltogató ritmikája úgy látszik, nemcsak az én, de mindenkinek az életét kíséri és nincsen értelme egy ilyen „zárójelentésnek”. Majd utánam megtehetik mások.

Mégsem hagy nyugtot nekem évtizedeik óta az a kérdés, hogy „betöltöt- tem”-e és hogyan a hivatásomat? Nem csupán a hiúságok marólúgja rágja e le a lelkemnek biztonságát? A külső vélekedéseknek nem adtam-e túlontúl nagy nyomatékot? A folytonosságok megakadásait nem értékeltem-e az aktivitások menete fölé? Holott logikus, hogy az ember élete nem csupán egy síkon zajlik, de ami egy síkon terül szíét annak kell árulkodnia a valódi érintettségeimről.

Tudom, sokan vannak akiknek munkám fontosabbnak látszott, mint amilyen fontosságot én tulajdonítottam annak. Pontosabban csak addig volt fontos, amíg csináltam, de utána kihűlt az érdeklődésem. Műtárgy lett, aminek „értékét” miár nem én határoztam meg, hanem mások, akik legalább annyira nem tévedhetetlenek, mint én magam. Ügy is fogalmazhatnám, hogy a „mű”: „tárgy” lett, kereskedelmi árucikk. Ezért is vetem meg azokat a művészeket, ákik eleve — amikor alkotnak — kereskedelmi árucikk gyanánt fogják fel „alkotásaikat”. Nem hiszem, hogy valaha is így cselekedtem volna. Mindez persze nem minősítés. A minősítést is az időre kell bízni és még mindig megvan a tévedés lehetősége. De mindennek miár nincs jelentősége. Aminek jelentősége van: a kifejezés hiánytalamisága és a hivatás vállalása, és a szellem hazugságmentes léte.

217