Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

roszai ilyenkor reggel még tiszták, nermúgy az esti zárás előtt, amikor olyan, mint a csárda, ahonnan a betyárok hirtelen elmenekültek. Hátam mögött az ifjú pár bundáját akasztotta a fogasra. Ök kávét ittak, de a három vasutas még kávéját is sörrel fogyasztotta. Én egy kupica törkölypálinkát kértem, s a konyhából áradó pirított sertésmáj illatában és a galuskás marhapörkölt elpihenő gőzében azon tétováztam, mit kell ezután tennem. Mikor az utcára léptem, teljesen bizonytalan lettem, otthontalannak és tudatlannak éreztem magamat. Nem azon az utcán mentem, ahol kellett volna, pedig nem idegen országba érkeztem, ahol nem tudom megkérdezni, hol van a Járási Hivatal, ké- remszépen. Ott a kéttornyú templom mögött — mondták. Nem ismertem a forgalmi rendet, minden dög teherautó elüthetett volna.

A Járási Hivatal ajtajáig rossz előérzetem volt, de a kedves fogadtatás hamar megnyugtatott. Amíg Dala József titkár a halaszthatatlan ügyeket intézte, a falitérképet nézegettem. Ősi falunevek: Viöniöck, Karakó, Nemeskereszt- túr, Keléd, Jánosháza, Duka, Borgáta, Egyházashetye, Bob«, Kemeskocs, Izsák- fa, Mesteri, Nagysimonyi, Tokorcs, Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Merse- vát, Alsóság, Ostffyasszonyfa, Csönge, Kenyéri, Pápóc, Sitke, Kiáld.

Apám lovait a háborúban elhajtották. Az aranyokleveles, törzskönyvezett Fácán anyakanca hollétéről még később is tudakolództunk — a táncoló asztal azt kopogtatta ki, Vas megyében van. De hol? Éppen Hetyén vagy Som jeniben? Miért ne köthette volna istállójába valamelyik Berzsenyi-j obbágyutód ? Most gondolom csupán. Abban az időben nem emlékszem, hallottam-e valamit a költőről. Mintha lett volna egy rongyos tankönyv, amire ráképzelhetem a Magyarokhoz férfias hangját mai eszemmel. Ám, mielőtt 1955-ben a Szigligeti Alkotóházban Urbán Ernő akkori tekintélyével bátyámat, Nagy Lászlót Berzsenyi rokonának nevezte volna odalátogató gimnazistaságom jelenlétében, én már tudtam, kicsoda ez a rokon és félig földi, akihez László a sághegyi bazalt- robbogatást hasonlította:

Döngés üt rám a Ságról, hogy hőkölök bele: tán az erkölcsért őrjöng Berzsenyi szelleme?

Vagy a sziklatömb robban, a befúrt dinamit dobja a levegőbe visszhangzó dalait?

Tudtam, Boreas zúg a Kemenes fölött, s miféle a hófuvatok kékesfehérsége a hegy tetején. Meglepett az ismerős képben az ismeretlen szó, melyet még s-sel ejtettem, ma is arra áll a szám, mert úgy illik oda Boeras-nak és nem Boreasz-nak a hideg északi szél. Mint ahogy az egész Berzsenyis képzelet erre az ismerős tájra hasonult, bármilyen görögös-latinos lett is. Horatius Flaccus aranylantján úgy szólt az ének, abban a nyugat-dunántúli tájszólásban, s ha tűz gerjedt, csak abban a kamenesaljai kemenoében, vagy nyitott tűzhelyen; sághegyi, kissomlyói, sömjéni vesetisztító, savanykás bor ragyogott a pohárban, melyet úr és jobbágy egyként ivott, nem az istenek itala, nektár.

A római tógában olyan különössé, kedvessé válhatott a költő, mint egy szakállas gyermek, s nagyon szívemnek való volt ebben az emelkedettségben.

Ahogy ő a latinossággal emelte ki magát mezei szorgalmából, úgy emelt ki engem, gulyásgyereket, trágyateregető kamaszt mindennapjaimból. S elcsodálkoztam a Bakonyra tekintve, mert falumból nézvést csöppet sem volt magasztosan vad, hanem csak keleten heverósző, szelídhajlatos kékség. Nála pedig

195