Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
a Bakonyt Messzimen riadó menmykövek és szelek Csattogva rázzák, zeng fölötte Tegzed arany nyila és az Aegis. Természetesen ingerelt kíváncsivá. Azóta tapasztalhattam a Bakony belsejét, de nem ott, hanem Bulgáriában, a Rodope hegységben, Orpheusz földjén találtam azonosságot Berzsenyi képzeletével, közel Görögországhoz, az Olymposz hegyéhez. Ott istenek lakhatnak, a Bakonyban betyárok, makkol- tató kan ászok, szénégetők, svábok, szerzetesek. De milyen szép lehetett álmodozni, milyen fantasztikus makacsság pannon Horatiusként verselni! A kemenesaljai falunevek énnekem régóta ismerősek, de miként leírtam már, eddig csak néhányuk utcáját jártam. Akár gyerekoromban, szülőhazámból indultam feléjük, hadd kezdjem most is faluvégi házunkhoz visszakanyarodva. Ablakaink a Kemenesaljára néztek. Előttünk a mező, szemben északnyugaton a Sághegy, a mi vihart hozó hegyünk, délebbre a Kissomlyó emelkedése, hátul a Kőszegi hegyek meg az Alpok, s az a varázslatos Fehér hegy, melyet tiszta időben láthattunk néha a vihar után. Nálunk Fehér hegynek nevezte a nép — mert titkosan csodálta nyári hószikrázását. A mi Somlónk hátunk mögül büszkélkedett kisebb társai felé. Udvarunkról csak akkor lehetett látni, amikor már ellomboztak a diófák. Nyugatnak a tiszta tér alján mindenféle vetések. Ha a Tömör Feri bácsi kukoricát növelt parcelláján, a Ságnak csak az északi fele maradt a mienk áblakunkiból. Időt jelző hegy — mondtam már. Ha jött a vihar, a mezőn mindig arra néztünk. Celibe 1948-ban jutottam először, a búcsúba utaztam vonaton nővéreimmel, csak a nagy kavargásra emlékszem, meg gimnáziumalapító rokonunk, Vas Kari bátyám feleségének sárga süteményére. Harmimchétévesen jártam a Ságon, a Kissomlyón negyvenévesen. Csak most fedezem föl ezt a tájat. Bezzeg apáink! Engem mindig keletre vitt a vonat Devecser—Ajka—Veszprém—Budapest felé. Elődeink napi járásra mozdultak ki hazulról vásárba, piacra, malomba, búcsúba, leánykérőbe, lakodalomba. Mozgáskörü knek húsz-hű szonlötkil ómé tér es sugara volt. Nem voltak vonat- és autóbuszvonalaik, menetrend. Az egy napi az a természetes járás volt, amit maguk teremtettek és szabadon mozogtak benne. Mi, közeli Veszprém megyeiék disznópiacra a vasi Jánosházára jártunk, mert az volt a legjobb, apám híres költőnk, Weöres Sándor apjától vett malacokat Csöngén. Beleesett járásába, mint a dömölki malom, ahol a legjobb lánglisztet őrölték. Cell felé búcsúsok preseooióztak. Elől a pici Antal Jóska bácsi, az előénekes így kezdte: „Sej, de Mária, Mária, Istennek szent anyja”. Emiatt hívtuk Sejdemáriás Antal Jóskának. Nevetve írom le most apám jánosházi leánykérését; a barátjának mentek leánykérőbe szánnal, de mire visszaindultak volna, a hó elolvadt. Képzelhető, micsoda másnapos kínlódás lehetett szán mellett gyalogolni, s emelgetni, hogy a talpa el ne vásson. Akkor a Marcal sem választotta el a népeket annyira, mint most. Legendáit egyformán tudták. — Ignác, visz a víz! — kiabálták a vándor eszelősre, s mintha megjövendölték volna, Karakónál elvitte a Marcal. Kiskamondi Németh Jóska nemzeti és vándortanyai költő járása egészen Sopronig tartott. Hátán katonaláda, bunkósbotja fejéig ért, rajta nemzeti szallag, úgy vándorolt, s élte a maga nem körzetesí- tett világát, gondolván: a madarakat sem igazoltatják a határon, bár a futó nyulakat könnyebb lenne. Ezek a kemenesaljai mesefalvak már csak arra vártak bennem, hogy be196
