Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

I.

Indultam Budapestről egy hideg novemberi hajnalon a szombathelyi gyorsvonattal. Menetjegyemet Celldömölkig váltottam meg. A hideg kocsiban nagy- kabátomba burkolóztam, sálamat fölhúztam a számig. Indulás után kupém lassan belemelegedett, s már a Bakony táján kényelmesen élvezhettem a deres látványt. Különösen Városl'ődnél tetszett nekem, ahol a hegyek közel, a vasút mellől magasodnak, s ezüst szálerdőikkel mintha hátra úsztak volna.

Harmincéves korom után voltam a Kemenesalján igazán először. Gyerekkori látogatásaimra, a régi celli, jánosházi, bofoai utazásokra már alig emlékszem. Mégis odaláttam szélső házunk ablakából, a szemközti mező mögött néztem az alkonyokat, amelyek már vasi illetőségűek voltak. Ha a Sághegyen esett, csak a szomszédos mezőkről tudtunk hazamenekülni. Kilátásomat néha aláhúzta egy eltöfögő sörösautó a férfiak örömére az iszkázi Deutsch Miksától az Acs Imre kocsmáján át Kiscsősz felé. Aztán a vasi 'égtájat megborzongatták a román vadászrepülők 1944 augusztus végén; német felségjelükkel a szomszéd Babáig is eljuthattak, s velük tíz kilométerre szemben ripsz-ropszra fölgyújtották a vasúti csomópontot, s mint megriadt madarak, fölcsaptak kelet felé. Mögöttük az egyenes fekete füst délre görbült és foszlott. Az az emlékezetes félóra rátágította gyermeki fantáziámat Vas megye földjére, s az 1944— 45-ös háborús tél köde egészen a szemközti árokpartig zárta. Emlékszem, házunk előtt fűrészelik Nagy Ignácék vastag akácfáját. Ignác bácsi, ez a mérges kis ember, picisége miatt hóban térdelve húzza a fűrészt egy álló langaléta kalapos emberrel, aki valami menekült lehetett, azért nem emlékszem rá, de Ignác bácsi kucsmája hegyére annál inkább, ahogy a két farönköt cipelő közötti résben csúcsosodik. Eszembe jut még Kordolák Ili is, a nálam néhány évvel idősebb kislány, egyensúlyozik a fa kétágú végén. Hengerek hóban és vállon, mellnek döntve. Szinte én is elfáradok a favágókkal. Meghaltak már; Ilike szárnyal egyenest a mennyországba. Néhány éve világgá ment a havas Meggyesi erdőre. Ignác a földben, s ki még a házunk előtt elvonuló katonák közül? Echós szán a hóban, csak a hajtó ül, a többiek ostorral, ököllel verik át a lovakat a hófúvásokon, fölöttük a megmaradt akácfa fekete ágán, mintha húsúkat várná a varjú.

És most visz a vonat házunkon túlra. A korareggelben látom templomunkat, mint egy megerőszakolt, elhagyott tisztaságot. Balról a Károlyházi erdő. Jártam ott iskoláskoromban makkot szedni, s a hasmenésemet alig tudtam visszatartani hazáig. Honi illetékességemet elhagyva, a Marcal hádját majdnem szétvágta a vonat maga alatt. Babára érkeztünk. A sok vasutas közül egy picike, felelőssége magasából rendelkezett. Kérdezgetik a vonatok indulása felől, az apró vasutas érthetetlenül válaszol, s megsértődik, ha mégegyszer abajgat- ják.

Megérkeztem Celldömölkre. A resti falai rózsaszínűek, padlója, fehér ab194