Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel
Szabó Lőrinc, Illyés meg a többiek. Igen, a harmincas években volt olyan „telített” a mezőny, mint a hatvanas években. Az ötvenhatig (és még tovább) többé-kevésbé félreállított 'költők óriási tartalékot gyűjtöttek össze, s ezzel jórészt a hatvanas években álltak elő. S a kritika még mindig nem kényeztette el őket, ahhoz képest, hogy például Váoi Mihályt — akivel egyébként nem ellenszenvezek, csak nem tartom nagy költőnek — micsoda kritikusi kórus fogadta. Talán nem túlzók^ ha azt mondom: az ötvenes évek ismert irodalompolitikája még a hetvenes évekre is kihatott azzal, hogy az újonnan megszólaló — s már nem fiatal — költők egész hadát kellett utólag fölfedezni. Ez még az én szerény munkámra is erősen kihatott. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy ha egy új Rába György — vagy egy új Simonyi Imre — vagy más kötetről kritikát kellett írnom, s szokásomhoz híven megnéztem, hogy az előző köteteikről mit mondott a kritika, Sőtér 1948-as antológiáján, egy-két Vigilia- beli Rónay György-kritikán kívül alig találtam valamit. A szerkesztőségek sokáig egyszerűen nem Írattak fontos költőkről — s nemcsak erről a kettőről — kritikát, vagy nem volt olyan kritikus, aki vállalta (vagy vállalhatta) volna ezt a fölfedeztető munkát. Ebből a szempontból Faragó Vilmosnak, később Lengyel Balázsnak nagy érdemei voltak — de egy lap nem csinál nyarat. A mezőny pontosan akkoriban szélesedett ki, amikor magam is kritikussá váltam. S ha visszatekintek a ti- zenkét-tizenbárom év alatt megírt, ijesztően nagy mennyiségű verskritikámra, azt látom, hogy az idősebb költőkkel sokkal többet foglalkoztam, mint a saját korosztályommal. Minden okom megvan arra, hogy erős önkritikával szemléljem a tevékenységemet. Nem annyira a születő új .világrajövetelét segítettem, hanem régi mulasztásokat, egy lázárait korszak mulasztásait pótolgattam. Viszont nem tehettem úgy, mintha a korosztályom költői fontosabbak volnának nekem az öregeknél. Mert miközben ritkulnak az idősek sorai, s elhallgatnak néhányan, azt is észre kell venni, hogy most vannak először nagy számban magas életkort megért, aktív sőt fejlődő költőink; azelőtt a hatvanhat évet élt Arany és az ötvennyolc évet megért Babits volt az „öreg”; ma ebben a korban még a férfikor delén látunk sok kiváló lírikust. Nem lehet megkerülni őket, nem tudok úgy tenni, mintha az 1940 körül született költők figyelemmel kísérése volna az elsőszámú feladatom. Persze, hogy írok róluk is — de lehetetlenség volna, hogy úgy gondoljak a dolgomra, ahogy például Ignotus gondolt a sajátjára 1908—1910 táján. Az idő megtorlódott a hatvanas és hetvenes évek fordulója körül; az ekkor induló költőknek a sor végére kellett állniuk, és ezen nem is lehetett változtatni — csak a legjobbak nőttek föl azóta az idősebbekhez. De ennek még sok más oka is van. Épp ekkoriban, a hatvanas évtized vége felé zárult le egy folyamat, ami a XX. kongresszus óta minden politikai érzékenységű költőnket foglalkoztatott. Azóta a társadalom sokkal kevesebbet moralizál — a gazdasági kérdések úgyszólván kiszorították a közéletből az etikaiakat. A „dogmatikus korszak maradványainak felszámolása” úgy fejeződött be, hogy az ekkor megszólaló költők már nem .beszélhették ki magukat, de nem is volt kedvük hozzá — döbbenten figyeltük, mi történik a világban. Az európai diáklázadások, forradalmak, a Che Guevara-kultusz is ekkortájt ért véget. Depo- ffitizálódtunk, tehát előtérbe került az esztétizálós. Amellett sokan fölfedeztük, hogy ha a József Attila-i „világhiány” egy új változatától szenvedünk is elsősorban, azért van hazánk is; van akikor is, ha az a Dyna-táji közös haza nem igen akaród- zik egyibeforradni. Legyünk legalább szépen magunk, ha magunk vagyunk. Békésen, internacionalista várakozással, gög nélkül, nagy-nagy toleranciával. Ebből a szempontból nagyon fontosnak tartom Utassy néhány versét: Illyés Gyula mellett ő írta a korszak leggyönyörűbb magyarság-verseit. Meg Ratkó. Ö azt csinálta meg versben, amit Fekete Gyula a publicisztikában — hozzáteszem^ az utóbbinak nem minden mondatát írnám alá, de óriási jelentőségűnek tartom küzdelmét azért, hogy az itt élő emberekbe lelket öntsön, s hogy megálljának és megforduljanak az önpusztító szokások, hajlamok végzetes útján. Mindezekkel együtt járt azonban a lendületvesztés a költészetben: a hagyományokhoz fordulás nem bizonyult olyan lendítő erőnek, mint az idegen példák követése a Nyugat első nemzedékének indu152