Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel
vagy harmadrangú és így tovább. Közben nem akarta tudomásul venni, hogy kortársai közül a szatirikusok, a szociográfikus-naturaldsztikus novellák és regények szerzői s a publicisták — mindenekelőtt Mikszáth — állnak az idő szívében. Nem tudott másra megbecsüléssel gondolni, mint Petőfire és főleg Aranyra. S jóllehet abban igaza volt, hogy ez a két klasszikusunk fölötte állt Vajdáéknak, a korszak kritikusának nem az lett volna a dolga, hogy ezt a tényt harsogja összekapart rangjainak magaslatáról, hanem hogy elébe menjen a keletkezőnek, az újnak és korszerűnek. Akármilyen jó író volt Gyulai a kritikusok között, elég ócska dolognak tartom, hogy Arany árnyékából lődözött az új költőkre, s jószerivel egyetlen fontos írót, költőt sem. fedezett föl hosszú életében, inkább gáncsolta a legjobbakat, közéjük számítva á kor külföldi nagyjait is, például a legragyogóbb drámaírót, Ibsent Ha azt mondom, hogy a felszabadulás utáni időszak legjelentősebb költőjének Nagy Lászlót gondolom, akkor — Gyulai róssz példáján lehetőleg okulva — nem az új Nagy Lászlót keresem vagy kérem számon a fiatalabb generáción, hanem azt nézem, hogy milyen esztétikum születik Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Marsall László, Ágh István, Veress Miklós, Oravecz Imre és a többiek működésében. Közben átadom magam az ámulatnak, hogy öregjeink micsoda fejlődésnek indultak, éppen a legutóbbi időkben. Mintha nem is a nyolcvanas éveiben járna Illyés, mintha nem hetvenéves volna Kálnoky, Weöres, Vas, mintha a hatvanévesek nem hatvanévesek volnának, hanem ifjú titánok, Rákos Sándortól Rába Györgyig, Simonyi Imréig. Ha rájuk gondolok — s nemcsak rájuk gondolhatok — semmiképpen nem válaszolnék igennel kérdésedre, hogy beteg-e korunk lírája. Mindamellett vannak olyan tendenciák a költészetben, melyékről nem lehet a diadaljelentések hangján áradozni. Mindenekelőtt azt az irtózatos tizedelést kell említenem, amit a halál vitt véghez legjobbjaink sorában. Nemcsak a nekem legkedvesebbet, Nagy Lászlót veszítettük él, hanem olyan vérbeli lírikusokat, mint Pilinszky János, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Karmos István vagy Hajnal Anna. Meghalt a legtudósabb költő, Rónay György, mellékesen az elmúlt évtizedek legjelentősebb kritikusa. S még folytathatnám a sorit, Simon Istvánnal, Szilágyi Domokossal... Csupa olyan költő, aki alkotóereje teljében volt. De vajon nem árulkodó kortünet-e az is, ami korántsem kezelhető természeti csapákként: hogy a legjobbak közül jónéhányan elhallgattak, vagy csak minden szökőévben írnak egy-egy verset? Nyilván úgy érzik, a mai légköri viszonyok nem kedveznék az ő múzsájuknak. Benjámin Lászlóra, Csanádi Imrére gondolok. S mondhatnék fiatalabbakat is — például Ratkó Józsefet, Buda Ferencet. Nem akarok elsietetten általánosítani, de úgy sejtem, a tragikus hangú, lényeglátó, alapvető emberi gondokon töprengő költők típusának kedvez legkevésbé korszakunk. És Juhász Ferenc? Újabb művei — legalábbis nekem — inkább költői pótcselekvésnek hatnak, mintsem a József Attila sírja vagy a Babonák napja, vagy akár az Anyám elementáris költészete folytatásának. A hatvanas évek elején — amikor a látomásos, merészen modern Juhász Ferenc mellett a realista, klasszieizáló Benjámin László is költői fénykorát élte — egyensúlyban volt a vers esztétikai értéke és társadalmi jelentősége. Megtévesztő, hogy líránk nagyfényű állócsillaga, Illyés Gyula — aki több mint fél évszázada az elsők között van — még a legutóbbi években is tudott adyendrésen cselekedni a verseivel — gondolj csak a Koszorúra, a Közügyre, s még egy sor fontos versére. Nem tudom, hogy csinálta, de ő az ötvenes évek elején is nagy költő volt. A két kéz mindmáig a kedvenceim egyike. 1951-iben írta... S megtévesztő, hogy ő szinte a korszellemtől függetlenül, mindig tud fontosat, közérdekűt, lényegeset mondani. Ha megnézed azt a kültőgeneráoiót, mellyel magam is egyidőben kezdtem a kritikusi munkámat — Utassy, Petri, Tandori, Kiss Anna, Rózsa Endre, Dobai Péter, Oravecz Imre nemzedékére gondolok, meg a valamivel korábban induló Ágh Istvánra, Bella Istvánra, Ratkóra — ez a nemzedék nem volt Szerencsés az indulásakor. Hasonlóan jártak, mint a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedéke, Radnóti, Zelk, Vas István, s a hozzájuk csatlakozó Kálnoky nemzedéke. Mostohán fogadták őket, mert ott voltak előttük az „apák” és „bátyák” — Babits, Kosztolányi, Kassák, 151
