Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)

hanem ő. Ügy értem, diplomáciai munka. Hazánk felvirágoztatása, vetettem közibe, s magamfcian kacagtam. Persze, persze.)

Egy kurta hónap, és sátrakat vertek a pusztán, tüzek égtek fekete üstök alatt, a fővadész kidülledt hlasslal ízlelgette a gulyást, a kanállal leírt félkör sugara hosszú volt. (Has.) Utászok állították föl a sátrakat, készítettek parkolóhelyet a diplomaták gépkocsijának, zuhanyozó, hideg büfé. A francia meg a német nagykövet kezében barackpálinkás pohár, gyanakodva biccentettek egymásnak, az angol katonai attasé az én komisz dohányommal tömködte pipáját, felséges, sóhajtotta a szúnyogzümmögéses éjszakában. (Engem nem ért megrázkódtatás a felszabadulás után. A Munkáshoz kitűnő előgylakorlat volt a Levente.) A Szörny sehol. Az évszázad vadászata — így állt a meghívón — kezdett unalomba fulladni. Augusztus eleje volt. a hőségben megálltak a szitakötőik, inasok jártak körbe jégbe hűtött görögdinnyével, de a Szörny sehol. Annál több zöld kalap és zsávolybricsesz. Ám jelen volt a Habsburg-ház minden Magyarországon élő tagja, s én bíztam, ami késik, nem múlik.

Délután volt, a nap egyre magasabban fűrészelte a jegenyék törzsét, ilyenkor minden élesebb körvonalat kap. A hang is. Ecco! Az I. osztályú olasz kö- vetségi titkár kiáltott fel, hangja csettent, mint a puskazávár. Éppen spagettifőző versenyt rendezett a derék fiú.

(A hír szárnyakon repül. Marinetti szerint a titkár az olasz nép heroizmu- sát árnyékolta be a spagettival, Mussolini dühöngött, szóvtal, vége a diplomata-karriernek. A titkárt hazarendelték, elásták a külügyminisztérium könyvtárában — alagsori részleg, télen csak úgy röpködtek a bacilusok a nedves falak között —, de ő nem hagyta magát. Minden délben a Palazzo Veneziával szembeni trattoriában ebédelt, természetesen spagettit. Tüntetőén magasra emelte a vállát, mielőtt szájába engedte volna a paradicsomtól vöröslő szálakat, fenyegetően meglengette őket, mint egy carbonari lobogót. Hiába, rokon lelkek voltunk. Később a bíróság elé állított Ciano grófnak ezt is a fejére olvasták: ébertelenség. Ilyen baloldali rendbontót és provokátort tűrt meg a külügyminisztérium berkeiben. Mármint az alagsorban. A titkár ekkor már Alexandria mellett, nem messze a nagyhírű könyvtártól, zabpely- het kanalazott egy horpadt csajkából, és a spagetti elkészítési módozatairól tartott előadást fogolytársainak, akik ezt úgy értelmezték, mint az olasz nemzeti géniusz továbblépését, hamu alatt parázst.)

Ecco, kiáltotta a rokonszenves titkár, és a nemzetközi spagettifőző-ver- seny győztesének, a dán követsiégi tanácsosnak, aki kifogástalan vadászöltözékében úgy zöldéilt az alföldi szép nagy rónaságon, mint egy leveli béka, átadta az első díjat, Lacrima Christit, szalmaforaatú üvegben. Taps.

Ebben a pillanatban dördült meg az ég, megremegett a föld, elhomályosult a nap, sötét lett. Végünk. A Szörny a jegenyék csúcsa fölé magasodott. (Tehát egyenlőtlen fejlődés: ugrásszerű.)

Szemem mindent rögzített, fülem mindent felfogott, ez volt az én nagy pillanatom. Az üveg (Lacrima Christi) leesett, de nem tört össze. Madonna mi a! (Az olasz követségi titkár.) Feuer! (A német nagykövet.) A magyar fő- vadászmester káromkodásának a szövegét nem ismétlem meg, bár érdemes lenne pszicholimgvisztikai szempontból is, hiszen bizonyítja, hogy a veszély növekedésével arányosan nő nyelvünk ereje. íme az invokáció: „Hogy az a jószagú, nádvágó kutya...” Már ez a töredékes bevezető is mutatja a rögtönzés tájhoz kötött jellegét (könnyű volt Petőfinek verset írni az Alföldről), ugyanakkor példa rá, mennyire ragaszkodik népünk a józan realitásokhoz,

12