Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)

hiszen a nád'as (B jószagú másra vonatkozott) mellettünk hajladozott a Szörny- leheletétől. A lehelet!

Szemem megakadt a Habsburg atyafiakon. Ügy álltak a sátor mellett, akár a marionett-fogurák, akiket már nem mozgat senki. Haha, öntött el a leszámolás kaján öröme, vége az előadásnak. Együtt pusztulunk, sebaj, részemről kitárt kebellel. (Dugovics Titusz és H. Kovács: a nemzet hősei.) Végre sikerült, íme a nagy mű, az alkotó leroskad, de vitézi a halál, túléli a becsület, az a fontos, hogy sikerült.

Nem sikerült.

Az az átkozott angol hidegvér. Mint a kapitány a süllyedő hajó hídján, mikor utoljára végigjáratja szemét a hullámok fehér szemfedőjén, és ki jut eszébe, nos, az uralkodó, az angol nagykövet, ez a Nelson-ivadék, énekelni kezdte a God save the Kinget. Mindannyian nevetséges pózba merevedtünk, melyet, ha nem éljük túl a kalandot, az utókor hősinek emlegetett volna. De túléltük. Mert a Szörny is vigyázzba kapta magát. Te aulikus dög, sziszegtem. Nagy zuhanás volt. Egy világ omlott össze bennem. Az a sok munka, megalázás, tűrés! (Az a sok Levente, az uborkásüveg stb. stb.)

Már éreztem a leheletet. Virág, hegyi levegő, tenger, méz és páfrány csodálatos keveréke. Mintha balzsamba burkolt volna bennünket a Szörny leheleté, a szelídség balzsamába. Könnyűség, lebegő jókedv, a dimenziók összekeveredtek, és minden átrendeződött, ahogy a Szörny ránk fújta az ember előtti világ fáinak, tengereinek az illatát, melyet egyedül őrzött a föld teremtményei közül. Elfújta a bosszút.

A kormányzó játékosan arcul veregette a jugoszláv királyság államtitkárnak álcázott hírszerzőjét, a francia meg a német nagykövet összeölelkezett, Kánya Kálmán a cseh ügyvivő kezét rázta, és ritmusra énékeltek: „Nye puliszka, nye Mariska, nyet, nyet, nyet!” Gömbös Gyula cigánykereket hányt körülöttük.

De történtek nagyobb csodák is. A (horvát nacionalista pártvezér rágyújtott az első világháborús bakanótára: „Nem kell Trieste, sem Budapesto, opasnoe van se nagnuti...” Egy huszárezredes a legényét (tisztiszolga, pucér) vette saját nyakába, és végignyargalt vele a sátrak közt, még nyerített is. A román követ, nos, a román követ kihúzta magát, érces tenorján azt kezdte énekelni: „Isten, áldd meg a magyart...” Magyarul. Én a Habsburgok felé siettem, hogy a keblemre öleljem őket, lábuk elé boruljak vagy csiak barackot nyomjak a fejük búbjára, ahogy unokatestvérek szokták. Egyiket sem tettem.

Toccsanás. A Szörny visszavetette magát a tóba. Világos lett. A jegenyék csúcsát érte a nap. A Szörny eltűnt. Talán titkos, földalatti ágon úszott le az óceánokig, esetleg vissza Loch Nessbe, nem tudom. A francia meg a német nagykövet egymásnak hátat fordítva szálltak be az autóba. Csapódtak az ajtók. Külön-külön. Mindenki szégyellte az előző öt percet (élete legszebb öt percét?), sietve távozott. Ráadóztatták a kecskeméti gyalogezredet meg a jászkun huszárokat. Teljesen értelmetlen, akartam mondani, de nekem már nem volt szavam. A sátrakat lebontották, a gémeskút egyedül maradt a pusztában. Néma tanú volt, nem bántották.

És ekkor mellém lépett egy férfi. A reterátnagyságú csárdák muzsikus cigányai közt láttam ilyen bedagadt szemű pofákat, de azok, főleg a bőgősök megnyerőbbek voltak. Uram, kezdte, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Szentkálnay vagyok, Szentkálnay Tivadar, ha megengeded, kérlek, szólíts

13