Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)
nyát, vagy a Duna folyt itt valamikor, s itt hagyta halaknak, békáknak, tükörnek csillagok örömére. Este volt, már a Göncöl porzott fölöttem, homlokomon, a fülcimpámon, a balon, három-három szúnyog, ünnepélyes pillanat. A víz fölé guggolva szájjal lefelé fordítottam az uborkásüveget. Menj, növekedj, teljesítsd kötelességedét. (Az emberiség javára, tette volna hozzá H. Kiss, ha Jókai-hős, de nem volt az.) Vártam, figyeltem. Hónapokon át. Feltűnés nélkül közelítettem meg a vizet (többnyire csuklyában, ahogy a mai olasz filmeken látni), amelyet napjainkban úgy hívnak: Szelídi tó. (Hogy miért ez a neve, és miért oly találó ez a név, az majd kitűnik.) Rendszerint alkonyaikor lopakodtam a nád közé, csapkodtam a szúnyogokat és füleltem. Semmi. Csak a békák. Aztán egy esős őszi szürkületkor, emlékszem, síkos volt a part, a nád után kaptam, be is hasadt a tenyerem, megszólalt a hang. Tehénbőgéshez hasonló, csak mélyebb, teltebb, fenyegetőbb, mint baritonistáé, aki a függöny előtt a Blajazzók prológ- ját énekli: kezdődjék a komédia! A tücskök elhallgattak, a bonis ég felé kacsintottam: növekszik a kicsike. Uraim, az alföldi sár! Mit magyarázzam. Vakondtúrások, tanyák gőzölgő trágyadombbal. (Mennyi szerves trágya ment veszendőbe, ha meggondolom! Milyen jó lenne az ma a népgazdaságnak! H. Kiss sóhajt.) Rendületlenül jártam a cuppogó giliszta-útiakat, reterátnagyságú csárdákba ültem be rettenetes bor mellé, pásztorokat bírtam szólásra, halászok súgtak fülembe: itt a világ vége, földrengéstől tart a nép, a tengerit is úgy törik, hogy a cső helyett azt nézik, merre fussanak. A pokol morajlik, mondták, üvölt, mint száz megvadult bika. Vlalsmi nagy leszámolás készül, hallottam a kecskelábú asztal mellett, b a bortól meg az örömtől kinyílt a bicska a zsebemben. Mi ugyan mit veszthetünk, tették hozzá sunyin, ránk csak a megváltás jöhet, féljenek a Szent- kálnayak. Szinte fen tmaradt a kalapom a sűrű levegőben, úgy emelkedett a magasba e szJavak hallatára, akár a lelkem, ahogy a hegedű hangja Brahms versenyművének második tételében. (Ugye a neveltetés: Lausanne, Párizs stb. Egyszer Szigeti Józsefet is hallottam, sőt, Kubeliket! Mint fürge ürge bú be likján, úgy hegedül Kubelik Ján! De hagyjuk most a művészetet.) Aztán elérkezett a hatszázharmincadik nap, megjelentem Kenderesen. Főméltóságú uram! (Ott ült a Iccén a naptól szikrázó fehér fial előtt, fején fehér tengerészsapka, kezében flobert. Ostobá, maradjon csöndben! Ne mozduljon, szerencsétlen, hát nem látja!) Durr. (A puska már a pádon. Miklós, kiáltotta, vigye a fenébe! Miklós, a kopasz komornyik előloholt, és a kerítésre futtatott szőlő közül kihúzott egy döglött macskát. A vadászat sikerült. Jó ómen.) Főméltóságú uram! (Utálom a macskákat. Tömör, katonás megjegyzés. H. Kiss elismerőleg bólint.) Gratulálok. (Nana, nem kell eltúlozni. Csak az a baj, az ottani terület Szentkálnay birtok.) De ilyen alkalom, főméltóságú uram! Vérre menő, különlegesen vérre menő! (Majd valahogy elintézzük. De az nem macskavadászat! Nem én mondtam, 11
