Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - László Gyula: Főrangúak és kisnemesek "népművészete" (Borsos Béla: Magyar vadász lőportartók)

jén felvetette, hogy ábrázolásaik — különösen a forgórózsa-svasztika — őskori örökséget őriznek. Borsos Béla is tovább fűzi ezt a szálat és szép fejtegetésekkel teszi élővé a mértani rendet. Csakhogy itt közbeszól a régész: való igaz, hogy az avarkori és a IX. századi agancspontartókon — feltehetőleg sótartók — megvan mind az állatalakos véset, mindpedig a mértani felületdísz, csakhogy a kettő közt — mármint a vadász lőportartók és a népvándonláskori közt legalább 600 esztendő telt el, s ebből az időből csak egy-két emlékünk van Erdélyből. A vadászfelszerelés nyilván a lőporos puskákkal egyidőben született, mert egyúttal lőporadagoló szerkezet van beleépítve, a népvándorláskoriak pedig feltehetően sótartók voltak. Hadd hívjam fel a figyelmet valamire, ami a szerző figyelmét elkerülte. Az agancs más részéről fűrészelték ki a népvándorláskoriakat a főág fogadta Ibe a sót —, és a mellékág volt az eszköz szája, és más részéről — az elágazásoknál — a vadászportartókat, ahol is a főág a portartók szája és a mellékágak ebhez csatlakoztak. Mindenesetre érdekes, hogy az avar anyaterületről származó portartók díszítése mértani jellegű — körök, farkasfogas vésetek stb. — míg a nyugati peremvidék karolinghoz közelítő környezetében találjuk az állatalakos díszeket. A szerző átvette Török Gyula gondolatát, hogy ez utóbbiak Távol-keleti eredetűek lennének, de pl. a sopronkőhidaihoz megtévesztően hasonlót ástak ki a jugoszláv kollégák Zárában. Bátky Zsigmond annakidején még régebbi (bronzkari-koravaskori) örökségre gondolt. Meggyőződésünk szerint nem örökségről van szó, hanem a természetelvű művészet előtti művészkedés azonos jegyeiről, amelyek egymástól függetlenül mértani jellegűek. Ismétlődő mintáik fűzése akár körtáncra is emlékeztethet (v. ö. a görög vázák ún. geometrikus korszakát).

Persze vannak öröklődő — de a geometriával szoros kapcsolatban lévő — elemek, ilyen a forgórózsa, a napkorong. Ezzel kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez rendszerint a két ág elágazásának középpontjában van, s ha valamit, akkor a női szeméremtestet idézheti a tárulkozó lábak között. Nem hiszem — bár újabban divatos — hogy effajta freudi értelmezéssel közelebb férkőzhetnénk az egyes jelképek tartalmához olyan civilizált rétegnél, mint például a magyar kisne- messég (jobbágy nem vadászhatott, de parasztember sem, ezért kihagytuk a számításból a magyar nép zömét). Lehet, hogy tréfásan egy-egy portantó sugalló erejű ábrájára rámondták a vadászok kézenfekvő véleményüket, de az napi humor volt, s nem őskori örökség. A körző játéka korlátozott s egymástól távollévő, egymásról nem tudó környezetben támadhatnak szinte azonos ábrák, de ez nem egymásból, hanem a körző természetéből fakad (pl. hatos osztású rózsák, félkörök stb.)

A jelképmagyarázat ingoványos területein észrevenni, hogy .. az úri darabok ... díszítése, már semmi kapcsolatban nem áll mágikus értelmű motívumokkal” (68. o.). Nos, nézzünk egy kissé a „mágikus értelmek” mélyére. A szerző elsősorban Lükő Gábor hatása alatt hajlik arra, hogy az ábrázolásoknak mintegy jelképes beszédértelmet tulajdonítson. Ilyen értelmű jelképvilág valóban lehet jellemzője egyes ábrázolásoknak, sőt szinte-szinte diplomáciai okmányszámba mehet, (ilyen például Koronánkon Géza királyunk homlokán lévő tincs, amely olyan is, mint a császárén, meg nem is, kétértelműsége a bizánci diplomácia remeke).

A szerző két ágon kísérli meg a jelképvilágot követni a szarvasábrázolások és a forgórózsa (napkorong) esetében. Szinte tálcán kínálkozik a szarvas őskori jelképe, amelyet a magyar csodaszarvas mondán keresztül kísér el a szerző a portartók gyakori szarvasábrázolásáig. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk két dolgot: egyrészt, hogy a szarvas egyike volt a legpompásabb vadászzsákmánynak, másrészt, hogy a portartók szarvasagancsból készültek. A hétköznapok valóságában felnőtt vadászoknál nem feledkeznénk meg a két kézenfekvő okról sem. A szerző Dienes István fejtegetéseit követve beleszövi e vélt jelképvilágba a magyar lélekhátet is, és a szarvast a „szabad lélekkel” kapcsolja. Érzésem szerint ez nagyon szellemes gondolat, de nem más, csupán ez.

Szemben a könyv leltári hitelű számadásaival, ezek a jelképvilág felé utaló részek ingatagok, bár elismerjük, hogy rendkívül szellemesek.

1147