Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - Száraz György: A tábornok XXXII. (életrajzi esszé)

zésére bírják a birodalmi lapokat, s mindehhez természetesen ők szállítják az információs anyagot. És részt vesznek azokon a titkos konferenciákon, amelyeken az európai német kisebbségek vezetőd időről időre összehangolják stratégiájukat és taktikájukat egymással és a ibirodialmi külpolitikával. Hozzátartozik ehhez, hogy Trianon összezavarta a Deutsch-Ungartum fogalmát is.

Az 1918 előtti Magyarországon dunántúli és bánsági svábok, szepességi és erdélyi szászok iközös hazában, egy állam határain belül voltaik — kedvükre vagy kedvük ellenére — „deutsoh-ungarok”. A 20-as években pedig — amikor (mindinkább világossá lett, hogy az új Duna-völgyi elrendezés nem ideiglenes — politikai realitásként kellett számolni azzal, hogy ez a fajta egység a múlté, a történelmi Magyarország német nemzetiségei most már négy nem német állam határain (belül helyezkednek el. E népcsoportokat már nem a közös haza, az egyazon államiság kapcsolja össze, hanem a német telepes múlt, az azonos nyelv és eredet; politikailag pedig (bizonyos érdekazonosság a magyar, délszláv, román, csehszlovák állam ellenében. Lojalitásuk vagy il- lojalitásuk most már más-más irányba fordult, s ez másfajta összjátákot követel, mint az 1918 előtti. A „sorsközösségi kapcsolat” ki is tágult ugyanakkor: hiszen Csehszlovákiában most már együtt élnék az egykori „deutsch-ungar” szepesi szászok a cseh- és morvaországi németséggel. Ilyen körülmények között megnőtt az „anyaország”, a német birodalom koordináló és érdekvédő szerepe, ezt pedig már a weimari politikusok is igyekeztek alaposan kihasználni külpolitikai céljaik érdekében.

A Deutsch-Ungartum eszméjét Magyarországon is kiszorítja fokozatosan előbb a kisebbségi vezetők, majd a vezetett tömeg tudatából az eleinte ugyancsak sokféleképpen magyarázott, de mind egyértelműbbé váló Gesammtdeutschtum-gondolat: a magyarországi német nem különleges helyzetű, lelkiségű, kultúrájú német, hanem része, előőrse az „össznémetségnék”. Mindez persze fokozza a magyar közvélemény gyanakvását, most már nem is ok nélkül. „Pángenmán” térképek járnak kézről kézre, ezek a Dunántúl nagy részét a német néptömbhöz szorosan kapcsolódó, többé-kevésbé ösz- szefüggő sváb településrendszernek mutatják. És hamarosan megkondul a vészharang: cikkek, tanulmányok sora foglalkozik az egykéző, kihalni készülő magyar falvakkal s a folyvást előnyomuló, élet- és tőkeerős, sokgyerekes, földvásárló svábok „germán honfoglalásával”.

Mindez merevebbé teszi a hivatalos magatartást is, de csak Bleyerék felé. A honi németség gondja csak újaibb ok a mezőgazdasági kivitel válsága, az „azonos célok — közös erőfeszítés” elképzelései mellett arra, hogy Bethlen megegyezést keressen a weimari politikusokkal: így talán nyugvópontra ikerül a kisebbségi kérdés is.

A német diplomácia nem sók hajlandóságot mutat az összjátékra. Viszont a politika változásai mind jobban növelik a katonai vezető körök szerepét, s ezzel összefüggésben válik egyre szorosabbá a német és magyar vezérkar nem hivatalos kapcsolata — szinte a weiimari politikusak feje fölött. 1927 júniusában Heye tábornok, a Reichswehr parancsnoka látogat Magyarországra és találkozni kíván Bethlennel. Vendéglátója, a felsőházi tag Waldibott báró így jellemzi a miniszterelnökhöz írott levelében: „... nem tartozik az úgynevezett zseniális emberek közé”, nem is „egy nagyvilági férfiú”, de igen hasznos ember, hiszen „a német fővezér kezében ma is hatalmas és fegyelmezett hadsereget tart, és utóvégre nem árthat nekünk, ha az ő személyében jó barátot biztosítunk magunknak”.

Heyénél azonban fontosabb ember az egykori titkos tárgyalópartner, von Seeckt tábornok, akit — noha már nem hadügyminiszter — maga Bethlen hív meg (Budapestre. Októberben érkezik, inkognitóban, a kormány vendégéként, gödöllői „szarvas- bőgésre”. Tárgyal Horthyval, Bethlennel, Gömbössel, naplójából az is kiderül, hogy miről: egy lehetséges német—magyar—olasz együttműködésről, s arról, miiképpen lehet alkalmassá tenni a honvédséget egy csehszlovák-ellenes közös akcióra.

Egy évvel később Jánky Koosárd, a honvédség főparancsnoka vesz részt a Reichswehr 1928-as őszi hadgyakorlatán. Megmutatják neki a Berlin 'környéki katonai intézményeket, s az egy évvel előbb „jó baráttá” lett Heye tábornok szavaira — „A vérrel megpecsételt fegyverbarátság mindig meg fog maradni!” — ő is kijelenti: bol1132