Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Molnár Miklós: Metrón olvasó átmeneti nő: a háttérben férfikezek (regényrészlet)
meg ne szólaljak. Valakihez beszélnem kell. Irgalom atyja, ne hagyj el: meghív egy kávécskára — kávécskára hív meg! Elfogadom, el én, azzal a kikötéssel, hogy jó fertályórácska múlva útjainknak el kell válniok. Elfogadom meghívását — csupán mert szükségem van oly valakire, kinek kiönthetném szívemet leszólításom szította háborgásomban, s mivelhogy csák te vagy kéznél, iimpertinens szeladon, majd teneked — egyébiránt sem testem, sem lelkem nem kívánja társaságodat. „Tudok egy jó kis fogadót a közelben” — így a lovag úr, és hintójához gardíroz. Anélkül, hogy megkérdené tőlem az istenadta: óhajtanék-e beszállni? — máris nyitja előttem az ajtót. Nincsenek néked erőszakos szándékaid, sócé? És itt a vetési bagoly ellenállása is annyira lehetetlen, pedig én sokszor ellent akarok állni, s minden erőmet megfeszítem, főképp, mikor néha fritlegyek nyilvánossága előtt történik, de sokszor, ha magam vagyak lis, attól félve, hogy csalódom. Némelykor értem is el valamit nagy erőfeszítéssel, de azután úgy ki voltam fáradva, mint aki egy erős drótféreggel birkózik. Máskor viszont lehetetlen volt ellenállnom, mert a lelkem fölemelkedett, s vele együtt rendesen a fejem is, anélkül, hogy visszatarthattam volna, néha pedig egész testem, úgyhogy a levegőben lebegett. Ez azonban ritkán történt. De egyszer éppen akkor esett meg velem, mikor a kórusban együtt voltunk és térden állva áldozáshoz készültünk, amit nagyon röstelltem, mert igen rendkívüli dolognak tartottam, és nagy feltűnést kelthetett. Mivel pedig ez azóta történt, amióta a gabonapoloskák perjelnője vagyok, megparancsoltam az apácáknak, hogy ne szóljanak róla. Vissza kéne-e utasítanom, hogy beüljek hintódba? Avagy engedelmeskednem bá- ván — mint ama nők, nemünknek garmadája, kik beleszoktak s — fásultak a férfiúi nem örökös presszióiha? Vajon számot kéne-e vetnem azzal, hogy effajta jogsérelmek és a meggyalázatás között nincsen kvalitásbéli, csupán fokozati különbség? Formaliter mostanáig szabad akaratomból cselekedtem, ugyebár. Formaliter csupán, mert ha meg találom tagadni, hogy beszálljak lovagom hintájába, azt bizonyítanám, hogy nem áll szabadságomban risico nélkül beszállni. Igyekszem ürügyeket kohol- gatni, arra hivatkozom, hogy gyalogszerrel szívesebben mennék ama fogadóig, kivált, hogy közel is van, egyszerűbb is lenne úgy, friss leget kívánok szippantgatni etc. Ösztönösen nem fedem föl az úrfi előtt vonakodásom valódi okát. Ügy teszek, mintha a hintóba ülés merőben practicus okokból nem convenialna. Valójában implicit kódocskát használok, azt bizony, s ordögküldte társam rögtön átlát a szitán s dekódolja crypticus üzenetem, mert ezt mondja: „Ugyan-ugyan, csak nem óhajtja azt mondani, szép kisasszony, hogy fél tőlem? Nem fogom megenni!” etc. Ámbár egyetlen szóval sem hangoztattam, de érzékeltettem, hogy agressziótól tartok, ő pediglen olyképp tett említést ugyanerről, hogy erélyesen tagadta az agresszió lehetőségét. Minő mismásolás! Én tudatlanságot színlelek, ő zsarol; azt a látszatot keltjük, mintha mit sem tudnánk róla: a női személy szerelmi dolog, pajzán holmi a szocietásban. Midőn azt mondom, hogy kedvem ellen volna hintójába szál'lnom, látszat szerint szabad nőként szólok, ki csupán holmi dologi körülményt tesz szóvá. Valójában — noha fejecskémben ezt nem fogalmaztam meg ily tisztán — két okból is kapálózgatok: egyrészt iparkodom elkerülni, hogy az uracs megerőszakoljon hintójábán, másrészt mert a hintóba való beszállásomnak óhatatlanul valamiféle cinkosság a socialis jelentése, s éri nem kívánok efféle cinkosságba keveredni. Minduntalan attól kell tartanom, hogy viselkedésem felhívás pajzánkodásra. Azazhogy félek: a lovag úr úgy tesz, mintha viselkedésemet csábításként interpretálná — hogy játszva justificalhassa önmagában esetleges agresszióját — mi több, hogy erőszakosságát eltagadhassa. Homályos félelmem mindőnk közönséges tapasztalatából ered, ó bébik! Minket nőket sohasem tekintenek a híimagresszió áldozatainak, mindig csak cinkostársainak, lm, ez eszelős paradoxon is arra szolgál, hogy elfedezze nagy nyomorúságunkat, női nemünk leigázott voltát. Mert jaj! — nemdebár, ha a nő ismeretlen férfiú szállására megyen, s ott erőszakot tesznek rajta, mindenek azt mondják, „magadnak kerested a bajt, úgy kell neked” — hiszen azáltal, hogy betetted lábadat a férfiú szállására, hallgatólagosan beleegyeztél a történendőkbe. Ám mindeme sze- menszedett botorságoknak, s nyomorúságunknak csiimborasszója: az emberek úgy tesznek, mintha elhinnék ezt az esztelenséget: hogy mi nők szeretjük, ha erőszakkal 1114
