Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - Molnár Miklós: Metrón olvasó átmeneti nő: a háttérben férfikezek (regényrészlet)

vesznek birtokba bennünket. Ezek az ideák — pfúj! — a női szexus passzív karakterének hímek kiagyalta legendájából táplálkoznak. E legenda mögé uniVERZÁLIS társasági igazság van elrekkenfcve: az ugyanis, hogy bennünket nőket szerelmi csecsebecse, szexuális tárgy, nemi áru gyanánt kezelnek (mint fent). „Hölgyek hallgatása beleegyezés”, „Amely hölgy azt mondja: nem, azt gondolja: talán — vagyishogy igen” — s más efféle. Ergo mutatkozhatunk mi közömbösnek, elutasítónak vagy ha- bozómak — mindig egyetértésünk vindicaltatik. Hatvanba, így tagadtatik meg tőlünk kicsiny szabadságunk, így tagadtatik meg tőlünk a szexuális autonómia. Mondhatunk mi bármit, ügyet se vetnek ránk — minden szavunkat vágyukhoz igazítják, s kényükre-ikedvükre értelmezik1. Ha netalántán mibennünk ébredne vágy, azt kétértelműnek tekintik, vágyakozva-elutasításnak, meghódolásnak — semmiképp sem önnön választásunknak. Ó, dzsiramári! Máskor ha azt vettem észre, hogy az Űr ilyesmit akar velem tenni, különösen egyszer a gabonaszipolyok védőszentjének, Szent Mustellusnak az ünnepén a szentbeszéd alatt, mikor előkelő cserebogárnőstények voltak jelen, leborultam a földre, .mire az apácák odasiettek és tartottak, de azért elragadtatásomat mégis észre lehetett venni. Sokat könyörögtem tehát az Úrnak, hogy ne adjon többé ilyen külsőleg feltűnő kegyelmeket, mert már meguntam a folytonos aggódást, s mivel ezt a kegyelmet nem adhatta meg ő szent Kukoricamoly Fölsége, feltűnés nélkül. Ügy látszik, hogy jóságában jónak látta meghallgatni, mert azóta sohasem tapasztaltam ilyesmit; igaz, hogy azóta még kevés idő telt el. Több- s különféle ürügyeket moibilisalgatök, hogy ne kelljen beszállnom az úrfi hintájába. Mint mondám, mindezekkel azt iparkodnám elkerülni, nehogy kettős trumpfhoz juttassam őkéimét — jelesül alkalomhoz megszeplőtlenítésemre, s cinkosságomnak látszatához. De bárhogy forgatom is kódocskámat, kiszolgáltatom szabadságomat a kóficnak, ö tökéletesen megérti, mi lappang vonakodásomnak megette, s úgy válaszol kódolgatott ellenvetéseimre, hogy látszatszabadságomra apellál, mégpedig olyképpen, hogy kategorikusan tagadja tiltakozásom megalapozottságát. Lányok, asszonyok, attention: ha bármely vászqpcseléd eltagadja leigázott mivoltát, s a szabadság illúziójával flangál a világban, instrumentumot szervíroz a szocietás kezébe elnyomásának fenntartásához. lm, a lovag zsarolása: cáfolja ama félelmemet, hogy netán szerelmi játékszerként bánhatna vélem. „Nem fogom megenni!”, mondja, azaz: „Minő eomicus, csitriózus félelmek! Mi férfiak nem vagyunk se mumusok, se oanniibalok; nem bánt a bácsi!” Avagy így is mondhatta volna, kis prae-existenti- alista lovag: „Hölgyem, ön szabad ember. Ha beszáll hintámba, szabadságát realizálja. Ha nem száll be, önnönmagát fosztja meg szabadságától, hiszen nevetséges tabuknak rendeli alá magát.” Ha ellen akartam állni, úgy tetszett, mintha lábaimnál fogva fölemelnének olyan erővel, hogy azt sem tudom, miihez hasonlítsam. Sokkal nagyobb hevességgel történt ez, mint egyéb lelki dölgóknál szokott, úgyhogy egészen belefáradtam; mert nagy küzdelem ez, és utóvégre mégis keveset érünk el vele, ha az Űr akarja, hiszen nincs hatalom az ö hatalmával szemben. Máskor megelégszik azzal, hogy belássuk, kész nekünk ezt a kegyelmet megadni, és hogy nem őrajta múlik. Ha ilyenkor alázatosságból ellenállunk, ugyanazon hatások maradnak hátra lelkűnkben, mintha teljesen beleegyeztünk volna. Ezek a hatások pedig nagyok. Először is kitűnik az Úrnak nagy hatalma, és meglátszik, hogy sem a testet, sem a lelket nem vagyunk képesek visszatartani, ha ő szent Fölsége föl akarja emelni, s hogy nem uralkodhatunk fölöttük, hanem, ha tetszik, ha nem, be kell látnunk, hogy van fölöttünk egy Répaaknázómoly, aki nekünk ezeket a kegyelmeket adja, és hogy a magunk erejéből nem tehetünk semmit, de éppen semmit. Ez azután mély alázatosság nyomát hagyja a lélekben. Ó, a férfiak zsarolásai! Naiv libucina'k, kispolgári tyú- kocskának mondogatnak bennünket, ha nem ugrunk nyakukba praeposterus fütyijük legelső sippantására — s mi mindennek még! A „szerelmi szabadság” vignettájú agresszióval szembeni ellenállásainkat „berezelt prüdériának” meg „elfojtásnak” nevezik. Temérdek az oly revolutionär uraság, kinek szemében a szerelmi szabadság a férfiak privilegialis szabadságaként definiálódik, s a nőké alá kell hogy rendelődjék az övékének. Ö, minket nőket sokkalta többet támadnak nemünk miatt, sakkal inkább nevetségessé tesznek, mint bárki férfiembert bőrének színéért! A szexizmusnál,

1115