Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Molnár Miklós: Metrón olvasó átmeneti nő: a háttérben férfikezek (regényrészlet)
MOLNÁR MIKLÓS Metrón olvasó átmeneti nő: a háttérben férfikezek (TRANSZPLANTÄLT KISGRAFIKA) GREFFUNKCIONÁRIUS VAGYOK — főnök uram újabb kusza megbízását kell teljesítenem (holmi zegzugos (kisajátítási ügyiben); Batávia zsúfolt metróján utazom, kövérkés női testben, sötétzöld maxikabátban. Hirtelen lassít a szerelvény, az utasmassza össze-vissza döccen és koccan, közben érzem, hogy egy kéz belemarkol a fenekembe. Lám csak, zsenge és ideiglenes hátsófelem máris belekóstolhatott, milyen egy női fenék sorsa. Lennon-szemüvegem lecsusszan az orrom hegyére, kis híja, hogy bele nem pottyan a könyvbe, amit olvasok. (Finomítom serkényi agyam tekervényeit; egyúttal anyagot gyűjtök gazdám számára, s amit olvasok, nyomban mixelem, cir- kalmiazom, aramásítom, és .majd e párlatot nyújtom át kövérkés női alakká szugge- ráló, szűk maxikabátba préselő megbízómnak.) Hátranézek: szemüveges, középmagas, vörös hajú fickó szorong mögöttem, jól öltözött (így mondják, nem?), se nem szép, se nem csúnya (már amennyire én érték ehhez!); sókdioptriás szemüvegén keresztül igyekszik szuggesztíven nézni rám, egyszersmind ártatlanul is, mint akinek sose volt dolga a tomporommal. De keze hajlásáb^n-görbülésében bennerekedt félpopsim formája; észbeíkap és kiegyenesíti tenyerét — mintha arra volna kíváncsi, nem sző- rösödött-e ki váratlanul. Oké, íiúka, oké: elcsavargott a kezed, nem tudtál ellenállni a kísértésnek: ezegyszer oké. Legközelebb kössél szájkosarat a kezedre, kisapa. No, agyő! Arrébtuszkolódom — seggemen át nem ismerkedek. Itt nincs mód az ellenállásra, míg az egyesülésnél, minthogy ott még a saját talajunkon állunk, van rá mód, s habár fájdalommal és erőszakkal is, de majdnem mindig ellenállhatunk. Itt a legtöbb esetben nincs segítség, hanem sokszor anélkül, hogy egy gondolat megelőzte, vagy valamivel hozzájárult volna, hirtelen és heves vihar támad, s csak azt látod és érzed, hogy az a felhő, vagy az a hatalmas mezei pocok fölemelkedik, és téged szárnyain magával visz. Érzed és látod, hogy emelkedik, de nem tudod, hová. Ez ugyan gyönyörrel jár, de azért gyenge gabonafutrinka-természetünknek kezdetben mégis félelmet okoz, ennekokáért itt sokkal határozottabb és bátrabb lélekre van szükség, mint az imádságnak azon a fokán, melyről azelőtt beszéltem, hogy a lélek lemondva mindenről, történjék bármi, Isten Ür pillekezére hagyja magát és követi őt, ahová viszi fokról fokra; mert ilyenkor fölemeli, ha nem akarja is. Estvéli nyolcz- kor (szikorkát chablűs-san) hazafelé illengek-ibillengek, a deszíkapallón szembejön vélem egy ficsúr, s tüzetesen feltekinti becseim. Elegant, középtermetű, rőt hajú, szépnek ugyan nem szép, de nem is csúf; okulárét visel. Mindössze annyit tudhatok meg felőle, hogy keresztneve Spurous, s hogy „alchymiát studíroz”. Megáll s megszólít: „Pardon, hölgyem, elfogadná karomat?”, „Bocsánat, drága hölgy, beszédem volna magával..„Szép jóestét, kisasszonyka, hogy s mint? Hová oly sietve, még orrabukunk...” — így valahogy. Leszólítottál, lovag úr, szexuális tárgyként konstd- tuáltál országnak-világnak szemei előtt. Tojtál arra, kíváncsi vagyok-e rád, azt sem vártad meg, hogy szemed közé nézzek. Alig is vethettelek észre ezidáig. Isteni szerencse, hogy nem hátulról jössz, s nem seggemet szólítod meg. Végtelen kegyességedben kiválasztottál magadnak. Gerjedelem gyötör tán? Nyomban elalélok. Ohó, édes Űr, nem válaszolok néked, fütyülök rád. A ficsúrka nem tágít mellőlem. Hajtja a magáét rendületlenül. Viszketni kezd nyelvecském, aligha állhatom meg, hogy iai3
