Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - Császár István: Gyilokjáró (novella)

Riév Zoli könnyedén két kézbe 'kapva a vasrudat, kivillantva ritikásan nőtt fog­sorát elvigyorodott és ügyesen sodorni, tologatni kezdte a felszínen lévő eleven pa­razsat a tűztér hátulja felé, először csak gondosan elaprózott lökésekkel, aztán szinte neki dühödőtt nagy lendülettel, előre-hátra szökdelve. Mire befejezte, izzadtság csör­gött az arcán, de továbbra is elégetten vigyorgott. Kirántotta a vasrudat és kézbe­kapta a másikat, a kampósvégűt. Egy pillanatig újra mérlegelte a helyzetet. — ... Annáikor ötvennégyben, úgynevezett politikai elítélt voltam — mondta, — az őreink minden indulat nélkül fasisztának szólítottak, engem, és a háborús bűnös nyilast, egyformán. A Jehova tanúit is. De őket csak az emberi szellem természetes restsége miatt... Ezek az őrök besorozott, vagy kiemelt ilyen-olyan emberek voltak. Ugyanúgy, mint mi az elítéltek. Valamilyen istenség kétfelé osztotta a népet: őrökre és őrizettekre; az egyik oldalon voltak a dolgozók, a másikon a fasiszták. Lent a bányában együtt dolgoztunk. Különbség, rétegződés csak a rabtáboron belül volt. Ott bent mindannyian jól láttuk a különbséget a zsidókat géppuskázó nyilas és a kommunista között... Jól láttuk? Nem. Mert mi, a többség nem tartoztunk egyik szélsőséghez sem... De valamennyien fasisztának nevezettek voltunk... Nem volt értelme a szónak... Illetve ennyi volt. Rév Zoli benézett a kazánba. — Kicsit lehűlt — mondta. — Most kiszedjük. A kampósvégű vasrudat óvatosan az izzó salak alá tolta, aztán lenyomta a vé­gét. A salak hatalmas összeolvadt lepényekben széttöredezett. — Vigyázz! — kiáltotta Rév Zoli és a salak-lepényeket a vasrúd kampójával ki­rántotta a kazánajtó elé a földre. Félreugrottaim, Rév Zoli pedig vad viaákodásba kezdett, de köziben vidáman rám ordított: — Indíts fölfelé testvérkém és dobd meg a csillét! Elgatyáztam veled az időt! Nem lesz parázs! Lehűl a pokol! Szedje a lábát ötvenkettes elítélt! Akkor gondolko­dott volna, amikor fasiszta lett! Hadd gyüjjék az a szén! Felmentem a vasléposőn, a székre tettem a zakómat. Hátul egy hűvös, huzatos helyiségben állt a csille a szénhaílom előtt, mellétámasztva a szdvlapát. Egészen köny- nyű volt a kdksz. Valóban öt perc alatt tele lett a csille. A kazán tetején elhúztam a nehéz vaskorongot, lenézve a nyíláson láttam, ahogy a Rév Zoli által mozgatott ka­paróvas egyenletesen elsimítja a rostélyon a maradék parazsat. Előrementem a vas- korláthoz. — Kérek engedélyt a lezúdításra! — Hadd gyüjjék az a szén! — kiáltotta Rév Zoli. Odatoltam a nyílás fölé a csillét és lezúdítottam a szenet. — Zárd le! — ordította Rév Zoli. Mikor ismét lenéztem hozzá, már a kokszot egyengette, aztán ledobta a földre a vasrudat, becsapta a kazánajtót, elégedetten megtörölte izzadt homlokát, odament a sarokba, a vízcsaphoz és megmosakodott. Fölfelé lépegetve a lépcsőn lomha mozgása újra hihetetlenné tüntette indulatos ügyességét, amellyel az előbb még dolgozott. Felvett a gyapjúinge helyett egy hasonlóan finom anyagból készült sötétkék trikót, leült az asztalhoz és cigarettára gyújtott. — Mióta valamennyire is ésszel figyelem a világot, nem vagyok képes megér­teni azt a valamit, amit fasizmusnak neveznek; talán éppen azért nem, mert ezer­féle formában találkozom vele. Nem antiszemitizmus és nem fajelmélet, nem a tár­sadalmi egyenlőtlenség törvénye, nem kasztrendszer, nem hit a felsőibbrendű ember­ben. Ezek csak az ész játékai, amik megszülethetnek akárkiben. A szellem végletei. A szükségszerűség tagadásának sportversenyei. Kísérletek. A fasizmus valóban „hét­köznapi” jelenség, ahogyan Mihail Romrn állítja a filmjében. Nem aberrált gonosz­tevők őrültsége. Nem az Ész trónfosztásának idealista folyamata. Hermann Gőring intelligencia hányadosa a börtönpsziohalógus tesztje szerint átlagon felüli volt. Nietzschének pedig annyi köze volt a fasizmushoz, a módszeresen irtott ártatlan mil­liókhoz, mint Krisztusnak az inkvizíció kínzókamráihoz, és máglyáihoz. A filozófia vagy a költészet nem cselekvés, hanem gesztus. A filozófia és a költészet nem öl és nem elevenít. Legfeljebb éltet, de csak látszólag; csuk életjel; halálra!télni Szokra­1106

Next

/
Thumbnails
Contents