Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - Dane Alighieri: A Pokol ötödik éneke (Lőrinczi László műfordítása és jegyzetei)
lényegében közelebb áll Dante általános stílusához, bár fonetikailag erősen különbözik az eredetitől. Baranyi fogalmazásának feltűnően jó a lejtése. Ezek a példák, gondolom, eléggé rávilágítanak a Dante-fordítás technikai és egyéb műhelytitkaira, amelyekből az Ötödik énekkel kapcsolatban is bőven lehetne még találni. Közismert dolog viszont, hogy a versfordítás milyenségét nem néhány sor — esetleg tökéletes — megoldása dönti el, hanem általános hangja, az eredeti szöveg stdláris megközelítése, s lehetőleg szabatos, gödtilékeny szórendű, magyarul hangzó előadása. En arra törekszem, hogy „rdportosan” fordítsak, olvasmányosan és — híven Dan- tehoz — köznapi nyelven, tiszteletben tartva persze a költő képeit, hasonlatait, játékait. Az ötödik ének ennek a nagy „riportnak” egyik fontos fejezete: Dante vallomása egy új, szabadabb korszak költőd állításáról. A középkorból határozottan a reneszánsz felé mutat ez az ének, és az emberi személyiség mélyebb és közelebbi megértését követek. Még egy megjegyzés: általában nem igaz, hogy az Isteni Színjátékot csak lexikonnal lehet olvasni! Dante úgy írt, hogy a legszükségesebb tudnivalókat elmondta szereplőiről. Persze, aki részletekre, teljesebb — történelmi vagy 'mitológiai — életrajzokra kíváncsi, csak vegye elő a kézikönyveket. Itt csak annyit, hogy a 61. sorban Vergilius Didóra mutat, de nem említi a nevét; a 127—128. sorban kissé tréfás a hang, bár Francesca beszél: ugyanis a középkori legenda szerint Artúr király felesége, Guinevra, elcsábította Lancelot lovagot, aki előbb nem akart kötélnek állni, de aztán engedett a szép kísértének. (L. L.) 1037
