Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - Dane Alighieri: A Pokol ötödik éneke (Lőrinczi László műfordítása és jegyzetei)

fölgyújtó őt, mert szép vaila személyem, mely többé nincs; és heve eilveszejtett.

Ámor, ki társait vár a szenvedélyben, oly forró (kedvre fakasztott iránta, hogy íme, amint látod, most is érzem.

Ámor vitt bennünket közös halálba:

Káinvölgy várja azt, ki elkövette. —

Felénk a szellem ott ennyit kiálta.

Mire gyötrelmünk eljutott fülembe,

leszegtem fejemet, oly mélyre hajtva,

hogy kérdé költőm: — Mit vettél eszedre? —

S felelni kezdóm: — Ö boldogtalanja!

Minő csodás érzelmek, édes álmok sodorták őket fájdalmas kalandba! —

S nekik jelezve, hogy beszélni vágyok,

kezdém is így: — Francesca, végzetednek keservét hallván, arcom könnyben ázott;

De mondd, míg édes sóhajok feleltek,

Ámor ezt mint s mi jellel orvosolta, hogy kétes vágyaid beteljesedtek? —

És hozzám ő: — Nincs szó a fájdalomra, ha elmúlt boldogságomat idézem bajomban. Doktorod ezt jól kimondta.

De ha már fájó szánalomra készen szerelmünk első gyökerét keresnéd, elmondom, bár csak zokogás beszédem.

Egy nap vidáman olvastuk keresztjét hős Lancelotnak, kit befont szerelme, magányunkra halvány gyanú sem esvók; szemünket többször egymásra emelte az olvasás, arcunk színét apasztva, s csak együk helyen fordult végzetesre.

Olvasván, hogy a csábító ajakra

miként is ejte csókot drága társa, emez, ki sohasem hagyott magamra, a száját remegőn szájamra zárta;

kerítünk lett a könyv, s az is, ki írta: aznap a könyvnek nem volt folytatása. —

S míg így felelt a szellem szavaimra, a másik sírt, s a bútól elborultan úgy éreztem, halálba ránt a kínja;

S mint hulló hulla, egyből földre hulltam.

Lőrinczi László fordítása

Néhány utólagos szó. A Pokol ötödik éneke főként azért híres, mert sűrűn szokták idézni belőle a halhatatlan mondatot:

Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria ...

(121—123. sor)

Szó szerint ezt jelenti: nincs nagyobb fájdalom, mint boldog időre emlékezni a nyomorúságban. Előre jelzem, hogy magyarul — egész zengésében — megoldhatatlannak tetszik verses kimunkálása; ennek nemcsak verstani okai vannak (amennyiben a mondat két terzinához tartozik s a rímek megkötik a fogalmazást), hanem fonetikai „akadályai” is.

1035