Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - Csua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészletek, Bíró margit és Komlósy András fordításai)

is jobb. Csak egy hónapig dolgoztunk együtt. Ledöntötte szegényt a lábáról a tífusz és meghalt. Abban az évben nagy járvány volt ott, sdk embert elvitt a betegség. Legfőképp az idegenek hullottak, merthogy a helybelieknek jobbak a házaik, szántóföldnek sincsenek híján, saját marhájuk is van. A jóllakott, tisztaságban élő embereket nem tudja annyira megtámadni a tífusz. Így van ez.

Egyedül maradtam. Megritkult a nép és napszámost se lehetett találni. Helybeli ember nem ímegy el napszámba, társra sincs szüksége: az egész családja kijár vele dolgozni. Ügy kaszálják ie az erdőt, mint a füvet, aztán pedig Ibesöprik a sok pénzt. Napszámosnak meg inkább még te kellenél nekik.

Csak nem megyek haza, ha már egyszer eljöttem erre az istenhátamögötti helyre! Egyedül kezdtem el bajimolódni. Kínlódtam egy darabig, aztán elegem tett az egészből, a legszívesebben abbahagytam volna. „Itthagyok mindent és hazamegyek” — gondoltam magamban, és akkor jelent meg az erdőben Data Tutashda. Láttam, hogy jön felfelé a hegyoldalon egy idegen ember. Messziről nem ismertem meg, csak amikor közelebb ért, és akikor is nehezen. Hol voltak már Data Tutashia jól szabott fekete csohái és teldvér csikói. Gyalogosan bandukolt harminokopefces, kopott cipőben. „Befellegzett a te Datádnak” — gondoltam, amikor odajött hozzám és rám mosolygott.

— Ugyan und nevetnivalód van, mi történt veled?! — kérdeztem.

— Ügy áll a dolog, hogy egy kis időre el kell rejtőznöm valahol — mondta.

Egy biztos: a ruhája kopott volt, de azok között a lompos és elhanyagolt emberek között olyan volt, mint egy herceg. Csak a rulha lés a cipő hiányzott hozzá. A nők úgy bámulták, hogy elfáradt belé a szemük.

Mit tehettem volna! Elvittem a munkavezetőhöz.

— Látja, került társ nekem is — mondtam neki.

Elkezdtünk dolgozni. A hordófa késízítéséhez Data semmit sem konyított, de a fejszéhez jól értett. Könnyen megtanult mindent, és ami a fő, munkabíró ember volt.

Az első nap nem keltett dönteni, mert volt már egy fa kivágva, azt kezdtük darabolni. R közelünkben Foklonszkij és a fia vágott Iki éppen egy fát, de micsoda fa volt az, látni keltett volna! Akkora, hogy három-négy ember is csak nehezen tudta volna átérni. Már második napja vágták azt a fát. Data szeme egyre csak ott járt, hol a vastagságát méregette, hol meg a magasságát. Data ne látott volna még favágást? Hát, látni éppen látott, csak ezek a fák egészen mások voltak, ezeket kivágni is másképpen kell, ezért volt olyan kíváncsi Data. Pokllonszkfijóknak végre sikerült nagy nehezen legyőzni azt az óriási bükkfát. Megreccsent a fa. Data, amint meghallotta a reecseoést, eleresztette a fűrészt és rámeredt a fára. A fa dőlni kezdett, lezuhant a földre. Ránéztem Da tára: ugyanúgy térdel ott, ahogy a fűrészelés közben, az arcának nincs emberi színe, gyöngyözik rajta a verejték, és ímegesfcüdtem volna a magasságos istenre, hogy mindjárt felugrik és elfut. Nem hittem volna, hogy nem fut el. Sokáig maradt így. Akkor a karjával letörölte az arcáról a verítéket, megfordult és újra (kézbe vette a fűrészt. Később aztán már láthatóan hozzászokott a fák kidöntéséhez és nem ámult el a látványtól, de 'kialakult egy furcsa szokása. Kiválasztottuk a fát, nekiálltunk a két fejszével; mint az eső, úgy záporoztak a karvastagságú forgácsok. Amint addig jutottunk, hogy unár-már dőlni kezdett a fa, abbahagyta, félreállt és figyelte, hogy zuhan a földre az óriási bükk. Igaz, ami igaz, nagyszerű látvány: akkorát reccsen, mint a mennydörgés, mintha a gerince törne el. Áll még egy kicsit, megpördül a helyén, aztán megdől, hogy lefeküdjön. Zuhanni kezd és mindent összezúz, ami az útjába kerül. A lomb süvít, az ágaik recsegnek-ropogna/k, merthogy közben tetöredeznek. Olyan hangok ezek, mintha Amirani haldokolna és az utolsót hörögné. Amikor lezuhan, a föld megmozdul a lábad alatt, minden megremeg. Maga a fatörzs nagyot döndül, úgy mint amikor egy erős férfit ököllel mellbevernek, csak ezerszer erősebben. Aztán minden elcsendesül, azt hiszed, hogy meg- süketültél. A fa szánalmasan hever a földön. A levelei abban a pillanatban lekonyul973