Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Hubay Miklós: Konfliktus vagy szövetség

nem vették észre, hogy új téma. Mindenütt másutt, ha felmerül, lereagálta volna a kritika. Magyarországon ez az érdekes eszmei indítás, ami új dolog volt, annyiban maradt. Ezt megint csak példának hozom fel, hogy olyan időben jelentkezni, amikor az apa—fiú konfliktus még csak a régi módon képzelhető el, azt jelentette, hogy lemaradni az újításról, sőt, az újítási prémiumról is. Nem beszélve arról, hogy hányszor van az, hogy egy idő múlva hasonló témával jelentkeznek mások. Ha itt volna most Szakonyi, elmondhatná azt, hogy hiába lőtte föl kitűnően Várkonyi a darabját, az Adáshibát, még ez sem zárta ki azt, hogy lekoppintsák valahol Amerikában, vagy hol, és nagyjából ugyanazzal a témával csinálták meg a világsikert négy vagy hat évvel később azok, akikhez eljutott a magyar szöveg. Nem volt mese, ellopták tőle. Páskándi beszélt a pályakezdőkről. Hát persze, vannak pályakezdők is. Bár a drámaíró az élete utolsó pillanatáig pályakezdő. Minden darabjával az. Különösen most, amikor minden darabjával ki kell találnia az érvényes dramaturgiát.

Engem elhívott Barta Lajos fia, hogy búcsúztassam el apját. És hogy mit mondjak a sírnál? Ideadta az apja halála napján megjelent Népszabadságot. A Népszabadság margója körbe volt írva dráma-témákkal. Utolsó gondolatok, új témák, hogy mit akar még megírni. Felírta magának. Legsürgősebb stb. megjegyzésekkel. Végelgyengülésben! Szóval van pályaújrakezdés, az utolsó pillanatig. Hogy a szó háttérbe szorul vagy sem, ez egy másik vitát megérdemel. De a színházban — kezdettől fogva érvényben van, amit Radnóti Zsuzsa metanyelvnek nevez. Ezen mindig lehetett ott beszélni. Metanyelven. Páskándinak az volt az egyik gondja, hogy a „hiánydra- maturgia” nem elég széles. Tegnap az első összeszólalkozásnak, ami számomra nagyon érdekes és serkentő volt, a magjában épp az volt, hogy a rossz közérzetnek kitűnő és ezerféle ábrázolása, ami most úgy látszik, mintha jellemezné ezt az irányzatot, nem lehet kizárólagos. És ne is legyen kizárólagos. Mert hiszen ez az ábrázolómód felvállal egy olyan örökséget a magyar színházból, amelyik akkor értékes és akkor lesz nagy, hogyha nem zárja ki a gondolati drámát és azt a drámát, amelyik aspirál a hiányok után valami megoldásra vagy kiteljesedésre.

Megdöbbentem akkor, amikor három nappal ezelőtt a Népköztársaság útjáról be akartam fordulni a Thália Színház felé és nem lehetett bejutni, mert ott állt több száz vagy ezer fiatal csendben, aki remélte, hogy bejut és megnézheti a sepsziszent- györgyiek előadását. Persze, ez az érdeklődés — mondta Vinkó —, ez egy más elva- kultságból ered. De egy drámairodalomban, egy művészetben minden olyan elfogultsággal, amely erkölcsileg igazolt, törődni kell. Ekkora érdeklődést, ami ottan volt, még alig láttam. Bent se volt tüntetés, kint sem, minden rendben, csendben zajlott le, de ott volt Budapest fiatalsága. Be akart jutni.

Annyitokban, Simonffyban, Vámos Miklósban, Boldizsár Miklósban és másokban jelentkezik igény a történelmi téma iránt (legutóbb láttam az Igaz Szóban Székely János új darabját Vak Béláról), tehát ez a történelmi érdeklődés, ez megvan, ez figyelmeztet arra, nem titeket figyelmeztet, a magyar színházpolitikát figyelmeztette, hogy nem szabad kihagyni az ország drámai és színházi kultúrájából az ilyen töltésű drámát. Komoly dolgokat megfogalmazó vagy újrafogalmazó lehetőséget kínál ez. Ebben a pillanatban a magyar dráma vígjátéki szárnyát, a középeurópai iróniát, ami nekünk nagy hagyományunk, és nem is szabad kihagyni, itt nagyon magas színvonalon művelik. De ez nem mehet a komoly dráma rovására. Még a saját érdekében sem! Ezt én egyszer úgy fejeztem ki egy cikkben, hogyha van Sophoklész, Arisztophanes, akkor Aristophanesnak szüksége van Sophoklészre, ezért ásta volna ő elő egyik komédiájában a tragédiaírót a föld alól, mert akkor értékes a vígjáték, az irónia, a pamflet stb., ha a tragédiával párhuzamosan tud jelentkezni ... Hogyha, a .tragédia elvész, akkor a komédia nagyon tiszavirág életű lehet. Furcsa összefüggés, de így van. Először Lukács György írt erről A modern

drámának az elején. Ahol hiányzik a tragédia, ott az egész színházi kultúra szerinte elvékonyodik. Ahol van tragédia, ott a többi műfaj is tudja tartani magát. Ezt ő a színházi kultúra sine qua non-jának tartotta.

942