Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Bozsoki tanácskozás 1981. (P. Gy.)

Bozsoki tanácskozás 1981

Már 1977-ben felmerült bennünk a gondolat, hogy adjunk otthont a magyar drámaíróknak és színházi szakembereknek, alkalmat teremtve ezzel számukra, hogy rendszeresen véleményt cserélhessenek a mai magyor dráma és a mai magyar színház — nem mindig feszültségmentes — viszonyáról. Ismerjék mey egymás gondolatait, véleményét, nézőpontját, mert ez segíthet leginkább abban, hogy a kölcsönös előítéletek helyébe konstruktív, elvszerű viták lépjenek.

Erősített szándékunkban két nem lényegtelen körülmény. Először is az, hogy akkortájt hiányzott a két művészeti ág művelői között, de még szűkebben véve, a magyar drámaírók között is a rendszeres műhelykapcsolat, ami például irodalmunk más aktuális problémái kapcsán a Debreceni Irodalmi Napok keretében, vagy alkalmanként a Kecskeméti Szociográfiai Tanácskozásokon és más hasonló irodalmi tanácskozásokon már megszokottá vált. Pedig — ez nemcsak a mi vélekedésünk — éppen a mai magyar dráma produkálta az utóbbi évek irodalmi fejlődése egyik legizgalmasabb fejezetét.

Megújuló színházművészetünk körül is gyakorta fellángoltak viták az elmúlt években, de ezek jobbára ad hoc jelleggel, s egy-egy szűkebb-tágabb szakmai vitában csúcsosodtak ki, s fehér hollónak számított (s számít még ma is), ha az írók és a színházi szakemberek, akik pedig — természetszerűen — kölcsönösen egymásra vannak utalva, együtt gondolkodtak közös problémáikról. Pedig, ahogy megfelelő színvonalú nemzeti színházkultúra nélkül nem jöhet létre magasrendű drámairodalom, éppúgy lehetetlen és naivitás feltételezni, hogy magas rendű nemzeti drámairodalom nélkül lehet karakteres magyar színházkultúrát teremteni. Kétségtelen, hogy rövid távon a színházművészeté a mindenkori előny, a színház, illetve vezetői vannak „hatalmi helyzetben”, ők rendelkeznek az anyagiakkal, tőlük függ, színpadot kap-e a dráma, vagy papíron marad. De hosszú távon a dráma győz. Az egyszeri színházi élmény törékeny és tünékeny szépsége, mégha rögzíteni is lehet az előadásokat ma már, teljesen nem menthető át a jövőnek, az idővel megfakul, elenyészik, de az időtálló mű arra készteti a színházat, hogy újra és újra felfedezze, újra felcsiholja belőle a szépség tüzét a színpadon is.

Másrészt feladatunknak éreztük ilyen fórum megteremtését azért is, mert mi hisszük, hogy a mai magyar irodalomban a drámának minden korábbinál kedvezőbb lehetősége van a világirodalmi rangú kifejlődésre, és egyúttal a legtöbb lehetőséggel rendelkezik atekintetben is, hogy a mai magyar valóságot, s a benne élő ember legalapvetőbb létproblémáit kifejezze. Ezért folyóiratunkban megkülönböztetett figyelmet fordítottunk a mai magyar drámára és a vele összefüggő kérdésekre. Csak az utóbbi néhány esztendőben húsz drámai alkotást közöltünk teljes terjedelemben, jeles magyar szerzők tollából. Csurka István, Páskándi Géza, Száraz György és most legutóbb Weöres Sándor műveinek rendszeres közlése mellett egyik legfontosabb feladatunknak tekintettük és tekintjük a fiatalabb drámaíró-nemzedékek útjának egyengetését, s az évek során Baka István, Ágh István, Czakó Gábor, Császár István, Csen928