Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

terve: a fő erő Szolnoknál támad; ezzel egyidőben Csongrád és Tokaj körzetében indul egy-egy hadműveleti csoport, miközben Szolnoktól északra színlelt támadás kezdődik. A Vörös Hadsereg létszáma ekkor papíron 280 ezer fő, a Tiszához 56 ezer embert vonultatnak fel. Csakhogy ez már egy „harmadik” Vörös Hadsereg: nem az, amelyik összeomlott az áprilisi román támadáskor, de nem is a júniusi győztes fegyveres erő. A felvidéki visszavonulás a küzdelem hiábavalóságának érzetét lopta a katonákba, a tisztek kedvetlenek, kisebb részük máris áruló, még többen vannak, akik lélekben készek az árulásra. Nemigen hisz már senki a szovjetorosz segítségben, s abban sem, hogy a proletárszolidaritás felbomlasztja a szembenálló osztályhadseregeket. A legénység tudja, hogy a sebtében tartott budapesti pótsorozásokon alkalmasnak minősített férfiaknak csak egy része vonult be, és hogy egész ezredek vannak, amelyek csak azért nincsenek velük itt a Tisza-vonalon, mert egyszerűen nem kívánnak harcba menni — s ebből máris következik a demoralizáló kérdés: miért éppen én? Terjeng az árulás híre, a katonák nem bíznak tisztjeikben, a parancsnokok félnek a legénységtől. Terjeng a hír, hogy a túloldalon magyarok is vannak, természetesen nemzeti zászlók alatt. Igazi harckészség csak a meggyőző- déses kommunistáknál, valamint a tiszántúli és székely egységeknél tapasztalható; de már a felvidéki menekültekből álló zászlóaljak nem akarnak a románok ellen indulni.

Reménységet jelent viszont az európai munkásszervezetek július 21-re meghirdetett nagy szolidaritási sztrájkja az orosz és magyar proletárforradalom védelmében. 17-én a tanácskormány is kiáltványban fordul a világ munkásaihoz: július 21-én rázzák le a kapitalizmus igáját, robbantsák ki a proletariátus nagy forradalmát. Épp e napon, 17-én terjesztik elő a párizsi konferencián a francia vezérkar intervenciós tervét: Fooh marsall 220 ezres haderőt számít, a támadást minden irányból, de egységes irányítás alatt kívánja indítani.

Július 20-án, vasárnap hajnalban pedig megindul a magyar offenzíva.

Háromszáz ágyú támogató tüze mellett kel át a hadsereg. Julier maga „meglepőnek” mondja később az első napok sikereit. A szolnoki főerő gyorsan — túlságosan» is gyorsan — tör előre pár napon át, s eljut Kisújszállás—Túrkeve— Mezőtúr vonaláig. A tokaji csoport példásan végrehajtott hídverés után harcolva nyomul Nyíregyháza felé. A Csongrádnál átkelt erők pedig elfoglalják Szentest. Már-már úgy látszik, Budapest joggal jelentheti a sikert a sztrájkoló világproletariátusnak.

De a nagy megmozdulás elmaradt. Ausztriában, a szerb-horvát királyságban, Olaszországban és a skandináv államokban kibontakozik ugyan a sztrájk, de Franciaországban, Angliában, Csehszlovákiában, Romániában — ahol a legfontosabb volna — befullad a mozgalom. Csüggesztően hat ez nemcsak a közvéleményre, de a népbiztosokra is. 21-én még egy rossz hír érkezik: a békekonferencia, előző döntését megváltoztatva, Ausztriának ítélte Nyugat-Magyaror- szágot. S miközben a pesti lapok közlik a harctéri sikerek híreit, Böhm a bécsi antantmissziók megbízottaival tárgyal egy „tiszta szociáldemokrata munkáshatalom” lehetőségeiről.

Július 24-én a hadseregparancsnokság jelenti Kisújszállás elfoglalását, s azt, hogy csapataink „Túrtkeve, Karcag és Mezőtúr alatt állnak”. Valójában a román hadvezetés ekkor már összpontosította tartalékait és a déli órákban elkezdte a támadást a túl gyorsan előnyomult főerő fedezetlenül maradt szárnyai ellen: nagy a veszélye annak, hogy a csapatokat elvágják a szolnoki hídtól. Ugyanakkor a déli csoport is erős támadást kap, feladni kényszerül Szentest.

918