Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)
Előttem a Kassai Munkás 1919. július 1-i száma. Keddi nap, az újság hétfőn nem jelent meg, az első és második oldalon megkésve tudósít a június 29-i kassai nagygyűlésről. Janousek beszél szlovákul a városból és környékéről sorozott fiatal újoncokhoz: „Küzdjetek a cseh imperializmus ellen, amely... tönkreteszi Kassát és egész Szlovenszkót.... Ti vagytok a vezérlő csillag, a zászló, amely után indul mindenki. A munlkászászlóaljak ereje meg fogja teremteni a proletárdiktatúrát az egész világon!” Beszél Babits Ferenc is a budapesti munkás- tanács nevében: „A dicső Vörös Hadsereg nem azért szabadította fel Kassát, hogy visszaadja. Ezt a területet meg fogjuk tartani és meg fogjuk védeni. Szó sincs arról, hogy kiürítsük Kassát és hogy a magyar proletáriátus elárulná a szlovák proletáriátust.” Rákosi Mátyás is felszólal. Beszél a vörös lobogóról, amelyet „kérges kassai munkáskezek” emelnek a magasba, de sejtetni engedi a közeli jövőt: „A proletárság ügye el nem bukhat. Pillanatnyilag talán hátra lehet szorítani, de keresztültör minden válságon és akadályon.” A lap negyedik oldalán megkésett amatőr vers, a szerkesztő talán távolabbi reménységnek szánta: , Már jönnek! Ujjongva lépjetek elébük! Tágas, nagy ölelésre tárt karokkal! Nézd! Tépett veresben muszka katonák! Lázforró ajkukhoz vígy hűsítőket. A sapkák rongyából tépj vöröset És tűzd fel büszkén szűzi kebeledre. És borulj le áldó, könnyes csókkal A füstös, fáradt fegyverekre. A harmadik oldalon pedig ott a rövid jelentés, július 1-i keltezéssel: „Az antant jegyzéke értelmében visszavonjuk csapatainkat a kierőszakolt határokig. A kiürítést ma reggel öt órakor megkezdtük. A többi harctéren nincs újság. Hadseregfőparancsnokság.” * A kiürítési parancshoz mellékelt kormányproklamáoióban ezt olvashatták a vöröskatonák: „Hogy megmenthessük a proletárhazát, visszavonjuk csapatainkat arra a határra, melyet a világon osztozkodó rablók számunkra kijelöltek ... A csehszlovákoktól elfoglalt területek helyett a proletárhaza megkapja a jóval termékenyebb, tiszta magyarlakta és területekben is nagyobb Tiszántúlt, ahonnan a román bojárok rablócsordáinak az antant parancsára ki kell vonulniuk.” Pedig a román kormány ekkor, június 29-én már hivatalosan is bejelentette: a Tiszántúlt mindaddig nem ürítik ki, amíg nincs Magyarországnak az antant által elismert kormánya. Végeredményben tehát semmiért adtuk oda a júniusi' offenzí- vában elfoglalt terület majdnem kétharmadát; a Szlovák Tanácsköztársaság vezetői pedig joggal érezték, hogy cserbenhagyták őket. A visszavonulás rendben történik, Stromfeld irányítja, aki lemondása ellenére helyén marad egészen július 3-ig, csak akkor búcsúzik Gödöllőtől. Példáját sokan követik a tisztikarból. Böhm — ő maga már nem sokat törődik a hadsereggel — Juliért nevezi ki a vezérkar főnökének, s ez július 6-án így köszönti a főparancsnokság tisztjeit: „Az erős, fegyelmezett és becsületes hadsereg fenntartása és megmaradása . . . hazánk létérdeke. El kell ítélnem azonban azokat a volt aktív katonatiszteket, akik most, midőn becsületes, dolgozó férfiakra van szükség, patkány módjára hagyják el a süllyedőnek vélt hajót, vagy csendes és biztos elvonultságban, tétlenül várnak egy jobb jövőre, amelyért azonban küz913
