Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

deni nem hajlandók. A politikától távol maradva kell becsületesen dolgoznunk mindaddig, míg tőlünk becsületes munkát követelnek.”

Vágás ez, persze, a Siófokon „nyaraló” Stromfeld felé is. Azt pedig, hogy Julier miként értelmezi a „politikától távolmaradást”, majd látni fogjuik.

A fegyverszünettel kapcsolatos huzavona és a visszavonulás tovább lazította a csapatok fegyelmét. A munkásezredek egy része egyszerűen elszéledt, a dezertálás tömeges méretűvé vált. Most már nemcsak a felvidéki önkéntesek csalódottak, hanem a tiszántúli parasztkatonák is, akik a hazatérésben reménykedtek. Szántó, a hadügyi népbiztos erélyes fellépést követel a szökevények ellen, de nem tudja keresztülvinni az akaratát. A hadvezetőség a Duna—Tisza közére irányítja a használható alakulatokat és hozzálát az újjászervezéshez.

A vezetés tulajdonképpen Julier kezében van egészen július közepéig. A Kormányzótanács igyekszik szigorítani a tisztek ellenőrzését, a népbiztosok gyanakvóbbak: a június 24-i puccskísérletben, de a „piros-fehér-zöld” mozgalomban is annak jelét látták, hogy a „kisajátított militarizmus” a proletárdiktatúra ellen fordul; remélik ugyanakkor, hogy a nyugalmi állapotba került hadseregben sikerül újra megerősíteni az internacionalista szellemet.

A tisztikar pozícióit megerősítették a júniusi győzelmek. A visszavonulás óta viszont csaknem valamennyien ellenségei a rendszernek, amely, „hogy önmagát mentse”, lemondott a terület védelméről. Hiányzik Stromfeld tekintélye, kiegyensúlyozó szerepe. Júniusban nem sok idejük volt a töprengésre, harcolni kellett; most pusmognak, latolgatnak. Mi vár rájuk? Meddig kellenek? Jönnek majd az új emberek a proletár parancsnokképző tanfolyamról, kiszorítják őket a vezetésből. Rémhírek is száll onganak: Kun—Vágó—Szamuely triumvirátus készül átvenni a vezetést, a tiszteket egyszerűen likvidálni fogják ... A vezérkariak és a magasabb parancsnokok már a bécsi Ellenforradalmi Komitéval keresik a kapcsolatot, mind sűrűbben jönnek a titkos futárok Szeged felől, hozzák Gömbös ajánlatait. Mások a szociáldemokrata vezetőkkel tárgyalnak, Haub- rich július elején kétszer is jár Gödöllőn, közös fegyveres fellépést ajánl Julier- nek a kommunisták ellen.

Később, amikor már Horthy lesz „legfőbb haduruk”, természetesen az ellenkezőjét bizonygatják majd, de ebben az időben még legtöbbjük nem veszi túl komolyan a Szegeden gyülekezett maroknyi társaságot, amely csak a franciák kegyelméből létezhetik. Hiszen ők harcképes hadosztályok, tüzérség, repülőerők fölött rendelkeznek, mögöttük egy győzelmes hadjárat, s úgy érzik: az ő kezükben a helyzet kulcsa. Jellemző, amit Julier ír emlékiratában a szabotázsról: „A nehéz viszonyok, melyek súlya alatt a tisztikar a tanácsrendszerben szolgált, szülték a szabotálást. Bizonyos az is, hogy a tanácsrendszer oly rendelkezéseinek végrehajtását, melyek nyilvánvalóan a hazával, a becsülettel és a tisztikar által gondosan ápolt más eszményekkel ellentétben állottak, az ellenállás a tisztikarnak mellőzhetetlen kötelessége volt... Más volt azonban a helyzet az ellenség előtt való szabotázs tekintetében. Például ha ütközetben valamely üteg szándékosan azért nem tüzelt volna az ellenségre, hogy a gyalogság támadása megakadjon... az ilyen szabotázs kétélű fegyver lett volna, mert a szándékosan előidézett katonai balsiker a szabotázs által hátrányba jutott csapatoknál veszteségeket, véráldozatokat jelentett. Minden darab elvesztett föld a haza területe, a feleslegesen kiontott vér tiszt bajtársak és magyar emberek vére volt.” De hogy akadt a parancsnokok között, aki az ilyen szabotázstól sem riadt vissza, arról Julier habozó kiegészítése is árulkodik: „Kóncedálom azon914