Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

Béla válasza határozott: a megtámadott fél a Tanácsköztársaság, amely csak végszükségben nyúlt a fegyverhez.

De a helyzet felemás. Egyik oldalon a katonai siker, a másikon a mélyülő válság, romló közhangulat. A gyárak nagyrésze nyersanyaghiánnyal küzd az antantblokád miatt, a munkások java a fronton, lazul a munkafegyelem. Zuhanásszerűen csökken a termelés, visszaüt a túlzott államosítás, nincs megfelelő apparátus a sokezer szocializált nagy-, közép- és kisüzem irányítására. Város és falu között megszűnt az egészséges árucsere, hiányoznak a legfontosabb iparcikkek, az értéktelen „fehérpénz” senkinek sem kell, s ez illuziórikussá teszi a bérpolitikát, semlegesíti a szociális intézkedéseket. A paraszt most már nemcsak a földosztás elmaradásáért elégedetlen; pénzért nem ad élelmiszert, az elosztás akadozik, a kormányzat rekvirálásokra kényszerül és ez tovább növeli a feszültséget.

Foszladozik a világforradalom reménye is. A Bajor Tanácsköztársaságot még május elején leverték, Németország aláírni készül a békeszerződést — s ez az antant szabad cselekvési lehetőségét jelenti majd Kelet-Európábán —, és nem mozdulnak az intervenciós seregek hátában a környező országok proletárjai sem. De ami a legfontosabb: „papírforma szerint” már nem tarthatja magát soká a minden oldalról szorongatott, ugyancsak belső bajokkal küzdő Szovjet- Oroszország sem: „reálpolitikai alapon”, hideg fejjel mérlegelve a lehetőségeket, úgy tűnik: a „lenini kísérletnek” vége. Mentsége ez az akkori magyar szociáldemokrata politikusoknak, de jelzi is a „reálpolitikus mérlegelések” csalóka voltát. Azt hiszem, semmi okunk kételkedni Böhm Vilmos utólagos önvallomásában: „Néha reménykedtem a világforradalomban, de éreztem, hogy alaptalanul. Nekünk magunknak kell megcsinálni a dolgunkat, ha már a nyakunkba szakadt. Tárgyalni kell, időt nyerni, csak a munkásosztály kezében maradhasson a hatalom. A világ változik, jobbra vagy balra, s mi alkalmazkodunk, hogy élhessünk. Ez a mi kis nemzetünk sorsa.”

Program ez tulajdonképpen, amely meghatározza a proletárdiktatúrában résztvevő centrista és jobboldali szociáldemokraták magatartását.

Június 12-én ül össze az egyesült munkáspárt kongresszusa. A küldöttek többsége szociáldemokrata, régi szakszervezeti funkcionárius. Kunfi mérsékeltebb politikát követel, a diktatúra enyhítését; a kommunisták ugyanakkor a keményebb, következetesebb irányvonal szükségét hangoztatják. Az indok mindkét oldalon: a kedvezőtlen nemzetközi helyzet. Az új pártvezetőség megválasztásánál a kommunista jelöltek nagyrészét kihúzzák a szavazólistákról: úgy látszik, elkövetkezett a nyílt szakítás pillanata.' Kun Béláék nem fogadják el a szociáldemokrata többséget, Böhm, Kunfi, Weltner lázasan tanácskozik. Amikor Haubrich, a budapesti fegyveres erő parancsnoka nem meri garantálni a munkászászlóaljak kommunistaellenes fellépését, Böhm maga lép a kongresszus elé: „a pártegység érdekében” kéri, érvénytelenítsék a szavazást, fogadják el a hatalmi egyensúly jegyében összeállított eredeti jelölőlistát.

Június 14-én érkezik Clemenceau újabb jegyzéke. Ez már ultimátum jellegű: „végleges határokat” jelöl, követeli, hogy a magyar csapatok négy napon belül ürítsék ki az elfoglalt területeket; cserébe ígéretet tesz: „a román csapatokat abban a pillanatban visszavonják”, amikor megtörténik az északi kiürítés. Bécsben ugyanezen a napon letartóztatják az osztrák kommunista párt vezetőit. Másnap, 15-én a kiszabadításukra induló munkásokat a rendőrség sor- tűzzel fogadja; a „hörlgassei csata” végeredménye: 20 halott, 80 sebesült — és az osztrák proletárdiktatúra reményének szétfoszlása.

910