Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

Ekkor vitatja meg Budapesten az új pártvezetőség a Clemenceau-jegyzéket. A szociáldemokraták — köztük Böhm, a hadseregfőparancsnok — az ajánlat elfogadását akarják, a kommunista vezetők egy része a jegyzék elutasítását és a hadműveletek folytatását. Kun Béla el akarja kerülni a nyílt szakítást — valószínűleg aggasztja a hadsereg állapota és a hátországban tapasztalható nyugtalanság is —; tárgyalásokat javasol, időnyerés céljából. A többség az ő javaslatát fogadja el. Másnap, június 16-án Eperjesen kikiáltják a Szlovák Tanács- köztársaságot; az ideiglenes Végrehajtó Bizottság székhelye Kassa, az itt megválasztott kormányzótanács elnöke a cseh szocialista Antonín Janousek lesz, a tagok szlovákok, németek, magyarok. Pár nappal később így nyilatkozik a jövőről Hirossik belügyi népbiztos: a határokat a forradalom végső győzelme után húzzák meg, népszavazás alapján; „ahol tótok vannak többségben, tót impé- rium, ahol magyarok, az magyar impérium alá fog tartozni, és mind együtt a nemzetközi proletariátus nagy föderációjában fognak egyesülni.”

Június 18-án Kun Béla válaszol Clemenceau jegyzékére: a Tanácsköztársaság hajlandó a fegyverszünetre és kész tárgyalni a kiürítésről is. 19-én zajlik a hatodik napja ülésező országos tanácskongresszus külügyi vitája. Kunfi békét követel a Clemenceau-ajánlat alapján: meg kell egyezni, még rosszabb feltételek mellett is, a Tanácsköztársaságot nem áldozhatjuk fel a világforradalomért, a magyar munkásból ne akarjunk messiást csinálni. Böhm támogatja: a katonák nem akarnak harcolni, a hátország pedig nem támogatja eléggé a hadsereget. Pogány élesen tiltakozik: béke úgysem lesz, mert az antant ellenforradalmakat szít majd. Szamuely támogatja: nem hagyhatjuk cserben Szovjet-Orosz- országot. Kun Béla elutasítja Kunfi pacifizmusát, de a tárgyalások mellett érvel: a béke úgyis ideiglenes lesz, a világforradalom semmissé teszi. A kongresszus végül az ő javaslatát fogadja el. Kunfi az új kormányzótanács megválasztásánál kimarad a népbiztosok sorából.

A harcok a jegyzékváltás ellenére tovább folynak. A csehek ellentámadásokkal kísérleteznek és 19-én, a kongresszusi vita napján a Vörös Hadsereg újabb offenzívát indít a Kisalföldön. Közben már terjed az ellenforradalmi felkelés a Duna két partján Kalocsa és Dunapentele között.

A hadsereg létszáma június elején eléri a 200 ezres csúcsot; a minőség és harci szellem azonban csökken. Június 10-től sorozások folynak az országban az általános hadkötelezettség alapján, de igen kevés eredménnyel; érthető, hiszen a bevonulni nem akarók ellen nincs megtorlás. A harcok során a legjobb egységek szenvedték a legnagyobb veszteségeket. A fegyverszünetről, de főként a visszavonulásról terjengő hírek rontják a hangulatot, megosztják a katonákat. A felvidékiek, érthetően, élesen ellenzik a kiürítést, a tiszántúliak viszont örömmel fogadják a lehetőséget, hogy a románok kivonulnak szülőföldjükről. Bomlik a munkásezredek fegyelme is. Branyiszkónál a 8. ezred katonái megtagadják a harcparancs teljesítését: értelmetlen a további véráldozat, hiszen az antant kimondta a végső szót a határok dolgában. A határozat mögött ott az általánosan terjedő vélekedés: a munkások nem a régi határokért, hanem egy új társadalomért fogtak fegyvert; minek meghalni olyan határvonalak védelmében, amelyeket a világforradalom úgyis elsöpör, ha — mégoly szűk területen is — a béke biztosítja a Tanácsköztársaság fennmaradását? A harcolni nem akarók egyszerűen hazautaznak: ők megtették a magukét, hisz csak „egy löketre” jöttek a frontra. De növelik a zavart a hozzátartozók is; a salgótarjáni katonafeleségek a városháza előtt követelik a munkásezred leszerelését; vagy ha nem, akkor „vonuljon be minden férfi 18 és 45 év között”.

911