Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)
san szervezett munkásezredek 'és oly vezetők, mint Rákosi Mátyás elvtárs közbelépésének volt köszönhető a nagy veszély elhárítása.” Itt már óvatosabban lelkendezik a szerző, hisz nyilván jól tudja: Rákosi ekkor nem járt a román arcvonalon. Kun Béláról, Böhmről nem esik szó, Stromfeldről kétszer egy-egy mondatban: „A támadási tervet Stromfeld Aurél vezérkari főnök dolgozta ki”, majd: „A lemondott Stromfeld Aurél vezérkari főnök helyére pedig a később áruló Julier Ferenc volt alezredes került.” És egyszer felvillan Landler neve is, a végén, egy összegező megállapításban, imigyen: „A magyar Vörös Hadsereg, amelynek fő szervezői Rákosi Mátyás és Landler Jenő elvtársak voltak, győzelmesen vitte előre a fronton a vörös lobogót.” Rákosi egyébként valóban ott van Salgótarjánban: a Kormányzótanács megbízottjaként, Hevesi Gyulával együtt sikeresen mozgósítja a bányászokat a város védelmére. A hamisítás tehát nem a tények, hanem az arányok eltorzításában, a mások érdemének elhallgatásában, sőt kisajátításában rejlik. A salgótarjáni védelem pedig valóban fordulópont a Vörös Hadsereg történetében: kiderül, hogy a cseheket meg lehet állítani. Így — annak ellenére, hogy az antant délről várt támadásának visszaverésére a csapatok egy részét Kecskemét környékén kell összpontosítani — a hadvezetőség kidolgozza egy északi offenzíva tervét. Május 20-án indul a támadás, fő ereje a Landler és Julier vezette III. hadtest. 21-én a csapatok bevonulnak Miskolcra, a csehszlovák egységek, egy sikertelen ellentámadás után, 24-én végleg visszavonulnak. Ez a négynapos miskolci csata az újjáéledt Vörös Hadsereg első igazi győzelme, az új munkásezredek tűzkeresztsége. Május vége felé már nyilvánvaló, hogy elmarad a déli antant-támadás; a délre összpontosított erők felszabadulnak, megvan a lehetőség a támadás folytatására. Május 27-én a hadseregparancsnokság már így jelöli meg a hadműveleti célokat: „A cseh-román haderők belső szárnyát áttörve, a cseheket megverni, és azután a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni.” A támadás keleti irányban való továbbfejlesztése a szovjet hadsereggel való együttműködést és — távolabbi célként — a későbbi egyesülést szolgálta volna. A hadihelyzet keleten hihetetlen gyorsasággal változik; ettől függően hol csökken, hol növekedik a szovjetorosz katonai segítség reménye. Kezdetben teljes a bizonyosság; de áprilisban Kolcsak Moszkva felé tör Szibériából, az orosz szovjet fő erőit ellene kell összpontosítani. Az ukrán Vörös Hadsereg parancsnoka, Anton Ovszejenko még így is lehetségesnek tartja a katonai segítségnyújtást: április elején már kész a terv a két irányú, Bukovinán és Besszarábián át történő előnyomulásra; Kijev környékén pedig elkezdik a szovjet hadseregben szolgáló egykori magyar hadifoglyok összpontosítását. A Tanácsköztársaság legválságosabb napjaiban, május 1-én és 2-án az orosz és ukrán szovjetkormány ultimátumban követeli Bukaresttől Besszarábia és Bukovina kiürítését: ez is közrejátszik abban, hogy a román csapatok megállnak a Tisza vonalán és nem folytatják az offenzívát Budapest felé. Májusban áll a harc a Dnyeszternél a szovjet és román-francia erők között; 13-án Lenin táviratban közli Kun Bélával: „Tegnap ukrán csapatok, miután legyőzték a románokat, átlépték a D'nyesztert.” Ekkor robban ki Grigorjev atamán lázadása a román fronton; egyidejűleg Machno anarchista alakulatai is szembefordulnak a szovjethatalommal. Május végén pedig — mire összeomlik Kolcsak offenzívája és leverik a Grigorjev-láza- dást — már gyorsan bontakozik dél felől Gyenyikin hadseregének támadása 907
