Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban (tragikomédia)
szívű jány, naponta szegényházam öregjeit táplálja, ruházza, s az ő mesüge fatterja ezért még büszke is reá. Én mondom, ne akarjad párodúi Velencébe vinned, mert amit te győjtesz, majd ő mind szétosztogatja a Lidón őgyelgő lucskos halászoknak, tetves gójoknak. (Átkarolja Leót.) Az én leányom, esküszöm! LEA: A cég vegye feleségül azt akibe szerelmes: az országék s népek aranyát. S a kifosztottakra haggyon egy rongyos inget. Meg engem. Én velők vagyok. (Menni akar.) IBRAHIM: De gyermekem! Salom úr nem a Mammon küldöttje — a mi megmentésünkre érkezett. Az én nyakamon selyemzsinór feszüli. LEA (sóhajt): Menjen, papa, Salom úrral. Én itt maradok. IBRAHIM: Elhagysz? Mi változás esett rajtad? SALOM (nem érzi meg a családi tragédiát, gyanútlan önbizalommal harsog): Ne higyje kisasszony, hogy a Monti cégtől idegen a jótékonyság. Évente több ezer zecchinót áldozunk a jeshiva szegényeire, s részesül adományunkból az állami s a városi karitatív officium, még a katholikus érseki szék is. LEA (remeg a haragtól): Sóher visszafizetés! Kifosztjátok a nemzeteket, azután egy-két polturát visszagurítani kegyesek vagytok! SALOM (hidegen, türtőztetve magát): Ilyet ne mondjon signorina Mandelli. IBRAHIM (szakállát tépi, jajong): Azt hiszed, nékem nem fáj? Más népeknek országot adott az Űr. A mi országunk csak a tarsolyunk, s ha kiapad, senki meg nem segélne minket! SALOM: Most öldösték le a budai si- dókat. Meg másutt is, számlálatlant. Mégis — mint reb Melekh mondá — a többi népek elébb vesznek el az utolsó szálig, mi választottak az ő vérök hullámain megtartatunk, mint a vízözön- ben Noé. IBRAHIM: Ne higgyed fiam. A viharban mi hazátlanok éppúgy elpusztulunk, mint akiknek birodalom adatott. Végül egykutya vagyunk, aleváj. LEA: Más népek véres verejtékin úsztok, onnét töltekezvén. Tudjátok meg, oh én véreim, megvetlek titeket. IBRAHIM: Lea, tulajdon atyád ellen ki bőszí te téged? LEA: Én nem vagyok sidó. Én nem kiválasztott — én utolsó vagyok. Minden lélekzetemmel, szívemnek minden veréseivel, én magyar vagyok. SAíLOM : Kisasszony, én végigjártam Magyarországot. Törökök, németek, tótok, cigányok lakják. A magyarok a háborúban elhulltak, kihaltak, többé nincsenek. LEA: Hly könnyen kimondjátok? És én elhagylak bennetek. IBRAHIM (ültéből felpattan): ' Micse- dee? Mecsodaa? (Arcúi úti Leát.) Hücpe rüfke! Nem Álbrahám leánya! Nem az én leányom! LEA (a pofontól hátával az ajtónak esik; áll, karjait az ajtódeszkán keresztalakban széttárva, mint a feszület): Ha nincsenek többé magyarok: én fogok magyarokat szülnöm Ambrus papnak, leszen tíz vagy húsz gyermekünk, sok száz és sok ezer unokánk, benépesítjük újból ez országot, Ambrus meg én, a szerelmes Jézus nevében. (Szemét le- • hányja. Várja, hogy a két férfi azonnal megöli. De senki se mozdul; csönd.) IBRAHIM (halkan): Ama gauner már elmene Susával. LEA (két tárt karja lehanyatlik): Így higgyek a szívemnek, i(Hallgat. Aztán susog.) Atyáim Istene, Sém-jiszborah, hálát adok néked, mivel álombul fel- ébresztél engem. Most tudom, te szeretsz, mert megvertél ennen magamban, s nem majdani körösztyén gyermekeimben hatod- és heted-íziglen. (HaVgat. Majd kézen fogja kérőjét.) Salom, tedd fél a kalapod, jerünk asszonyanytám elejlbe. (Kimegy, a legényt maga után vonva.) IBRAHIM (egyedül; meghatódik, kicsit sír): Az én leányom. Arany szíve vagyon a bolondnak, de mennyire az én édes leányom. (Csönd. Aztán az ajtón kopogtatás.) Ki az? > (Ambrus belép, mögötte Susáunna.) AMBRUS (zavarban): Ibrahim kádi uram, meg kell vallanom ... én nagyon szeretem a bájos (Lea kisasszonyt, vi- szontag a hit-különbség nehézségei... azt hiszem, tetszik érteni... SUSÁNNA (közbevág): Mi Leát mindketten igen nagyon szeretjük... csakhogy azonban.,. 889
