Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban (tragikomédia)
IBRAHIM (gúnyosan hajlong): Leányom nem is méltó ekkora nagy szeretetre, meg sem érdemié, de reményű, majdan megszolgálja. Hiszem inkább háládat- lansághoz edzetett, ő is, attya is. Egyébként meg kell mondanom: Lea kisasz- szony nincsen többé.., SUSÁNNA: Óh jaj! Talám bizon ... De nem lehet... AMBRUS: Csak nem lón maga gyilkosa? IBRAHIM: Az én picinemet nem o'lly puha fábul faragtam e kemény világban. Lea nincs többé, de vagyon Emilia de Monti asszony, holnap indul párjával Velencébe. SUSÁNNA: Mennyére örülök! Leát megcsókolhatnám ? IBRAHIM: Lyányom nagyon sajnálja, most utazás előtt, nincs egy minuta szabad ideje. Majd én éltal-adom, hogyha megengedik. AMBRUS: Tenger szépet s jót kévánök nékije, s valóiba igen szerencsés férje- urának. IBRAHIM: Köszöni. Köszönik. Köszönjük. (Salam jön. Ambrus és Susánna mene- külés-szerűen távozik.) IBRAHIM: No és, no és? leszen kha- szene? SALOM: Leszen. A bides gójrul egy alefet se szóltunk. IBRAHIM: Annakutánna perfektuáljuk útlevelem, a szultán nevében. Ülj az asztalhoz. Írjad. SALOM: Talán így: Felhatalmazzuk kedves hívünket, Pecsevi Ibrahim ká- dit... IBRAHIM: Ily passzussal agyonütnének. Majd én diktálom, jegyezzed: Av- ram, te szégyentelen, aljas izraelita! SALOM (megdöbben): Ezt írjam? IBRAHIM: Ezt. Aki nem átallád igazhitű muzulmánnak, mekkai zarándoknak, aleppói seiknek, ulema papnak álcázni magad, holott a pozsonyi piarcon ordebálván és sípolván árultál bajuszpedrőt s gatyamadzagot. SALOM: Inkább mentét s fegyvert — nem lehetne? IBRAHIM: Savanyó cukorkát. Ezért, te denevér-fülű pince-rém, a selyemzsinórt nem érdemied, visszavonjuk tüled, gatyamadzagodra kösd fel magad. Mégis előbb, hogy porig alázzunk — vagyon Velence városában félszáz makimajmunk, azokat liferáld Isztanbulba, hogy szentséges személyünk és szépséges háremünk hadd kacagna. Megszöknöd nem lehet, te rongy sémita, győzhetetlen karunk mindenüvé elér. Abszolváld a makikat, aztán szakállad disznó-ganyéval megkenetjük, szálankint kiszaggatatjuk, tested ízinkre szerte vagdaltatjuk, lelked a poklok poklára vettetjük, mi Negyedik Mohammed, a törökök szultánja, a sahok sahja, minden igazhívők kalifája. (Szünet. Leül.) Nű, eme passzussal nem bántanak. Senki sem fogja el- irégyleni tőlem. SALOM (elhülve): Mbah! XIV. Jelenés (Ibrahim házában. Susánna ül Ibrahim ölében.) IBRAHIM: Susi, te valál lehajtó életem gyönyörűsége, talám az utolsó. Fáj, hogy el kell hagynom tégedet. SUSÁNNA (átfonja Ibrahim nyakát): Miért nem viszesz Velencébe? Rossz vagy, Ábrám apó. IBRAHIM: Hát velünk utaznál? SUSÁNNA: Nem tudom. (Harapdálja Ibrahim fülét.) IBRAHIM: örjületesen szeretlek; s jó Eszterem megbocsátja nékem, vén bolondnak. Megcsaltál Orkhán béggel, Dzserdzsis agával, Szamuil szolgámmal, Ambrus deákkal, s mit tudom én! SUUÁNNA: No nem mindenikkel. IBRAHIM: S ha minden másodikkal. Bánom, hogy lyányommal együvé engedtelek. Lea tiszta volt, akár a harmat. SUSÁNNA (rángatja Ibrahim szakál- lát): Legalább hagyjad szakállad nekem. IBRAHIM: Itt hagyom a kulcsokat. Itten minden tiéd, meg Ambrus papé. Kérlek, ne rontsd meg őt velejéig; sok titkos váratlan örömet tudsz okozni a férfiúnak, meg keservet is, százszor annyit. SUSÁNNA: Szeretem hozzám fűzött glosszáid, te szürke bagoly. IBRAHIM: A deák elég bajt szerze nékem, aligha szánt-szándékkal; vigyázz reá, Principessa; s gondolj szegényeimre, helyhezd őket gondos kezekbe, ha majd a török kimenetele után az új rend eljövend. 890
