Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban (tragikomédia)

LEA: Bornemisszát? Hiszem kinek sem árt. IBRAHIM: Csak nekem. A tisztátalant hajlékomba vettem, és hálául kirabolt. Legdrágább kénesem vivé el, a te lel­kedet. LEA: Aber papa! Én mindig is, mostan is tiéd vagyok. IBRAHIM: Ügy éljek én, hahogy iga­zat beszélsz. Fiat nem ada nékem Sém- jiszíboradh. Mindenem egyetlen Leá nyom. Olvasod-é a Thórát, a Schulchan Aruchot, minden reggel, délben, estve? LEA: Reggel és estve. IBRAHIM: Délben nem? LEA: Délben az én irgalmas atyám öreg magyarjait etetem a szegényház­ban. IBRAHIM: Mennyi magyarom van, te jó Isten! Nem kapok tűlüik egy slam- meszt sem, mind csak kifoszt. Nü ná, majd fizetnek, majd bolondok lesznek, mint az öreg Avram, s az 6 leánya Lea, ki a telt lábosokat meg fazokokat hurcolja nékiék szakadásig, s köszöne­tül lesidózzák! LÍEA: Mi leié, fatter? Azt mondja, meg­változtam. Ugyanezt az én atyámra mondjam? IBRAHIM (jajgatva sir): Aj-aj-aj! Itt a Duna vidékén, a sok hartíban, örökös veszedelemben, olyan lett az én népem, mint a sínai pusztában, immár csak a Behémet imádja! Libamájra és rebach- ra gondol, mi mást tegyen, Istenem! Pusztai földönfutó, ez leszek én is, Esz­ter feleségem, Lea lyányom. (Arcát lá­nyára hajtja.) Ne hagyj el engem. Ne menj el ama körösztyénnel, mert meg­ölöd atyádat, anyádat. LEA (sír): Nem, papa, nem. IBRAHIM (megcsókolja): ígéreteddel én most elmegyek. (Ibrahim távozik. Lea az ágyban h-sra fordulva, rázkódva, hangosan zokog.) AMBRUS (hangja kinn): Lea! LEA (felkel a takaró alól, hálóköntös borítja. Piros papucsot húz, az ágyra ül.) AMBRUS (kis idő múlva újra, kintről): Leám, édes-kedvesem! LEA: Ambrus. AMBRUS (belép, az ágyra ül szorosan Lea mellé): Te sírtál? LEA: Nem is tudom ... AMBRUS: Én örvendezek! Mert va­gyon akit szeretek és talám aki szeret. (Leát az ágyra dönti.) LEA (kibontakozik a szorongatásból, felül): Nem, Ambrus, nem. AMBRUS: Hát megváltoztál erántam? LEA: Érts meg Ambrusom, olly szomcT- rú vagyok. Nagyon szeretlek, te vagy az én bánatom. Ha valami történt kö­zöttünk, feledd el — hirtelen véletlen volt, s többé nem szabad. Ugyanúgy tiéd leszek, mint eddig — csak mesz- sziről. Többet ne kérdezz. AMBRUS: Szüléid megsejtették? S én csak szegény deák vagyok. LEA: A szegénység nem volna baj. Nézd: atyám, ha színleg Iszlám vallású, Mekkát-járt kádi — befelé buzgó Mó- zses-hitű. Ha megtudná, hogy én egy körösztyénnel... Ambrus, szegény atyámnak hazudtam, mert ha tudná az igazat, megiholna. Nem akarok hazud­nom többé. AMBRUS (fejét Lea ölébe fekteti): Kedvesem, most is hazudsz. Ha igaz szerelmed megtagadod, mindég hazudsz. Csupán ha vállalod, akkor mondasz igazságot! LEA: Nem tudom Ambrus ... Forgó ör­vénybe hulltam, szédülök, mit sem tu­dok. Bár felelhetnék tiszta szívemből néked, meg atyám uramnak, mindenki­nek! De most bűnös vagyok, mert olyat cselekedtem veled, amirüil nem lehet fe­lelnem, se neked, se másnak. Bocsáss meg, ha olly reménység útján indítálak el, ahol nem szabad követnem téged. ^ AMBRUS: Én kisded fejér galambom! Már majd hogy nem ellbúsitál. De aki ennyire tiszta jóság, mint te, annak megadja Isten, hogy igaz őszinte szóval válaszolhasson kérőjének, szüléinek, s mind e világnak, anélkül, hogy fájdal­mat okozna bárkinek. Így leszen! El­hiszed? LEA: Lehet... Ki tudja mi rejlik a holnapokban . . . (Vidámabban, gyorsab­ban.) Egyszer még kisjány koromban a pozsonyi ghettóban nálunk járt a jö­vendölő boszorkány, a cigány Teca, tél volt akkor, ő egy jégcsapot kezembe tett, s mondá: ha elolvadt, egy név fog hangzani, hát majd így híjják a jöven­dőbelim. S künt az utcán idegenek be­szélgettek, s hallom: Ambrosianische Liturgie. így tehát, Ambrus, a név.. 883

Next

/
Thumbnails
Contents